Idén a vándormadarakkal együtt mind a négy gyermekünk elvonult. Örvendtünk, hogy mindenegyiknek sikerült az, amit elterveztek, és hogy nagy reményekkel kopogtatnak a megismerésnek, tudásnak és tapasztalásnak, újabb titokzatos kapuin.
Egyedül maradni különleges érzés. Szeretem a csendet. Nem ijeszt, megnyugtat.
Úgy érzem magam, mint ifjúkoromban egy kapálással töltött nap után. Hajnaltól kezdve görnyedeztünk, a karunkat hasította a fájdalom, de a nap végére mégis értelmét láttuk a kínlódásnak. A jól végzett munka öröme töltött el, amikor a lemenő nap fényében a megtisztított veteményre néztünk. Megérte.
Igen, megérte – mondom most is. A huszonegy évig tartó sírás, tanulás, küszködés, vita, vád, eleső remény, aggodalmaskodás, mert mindezeket mederben tartotta az életet adó szeretet, és az az irracionális biztonságérzet, amit mi, vallásos emberek hitnek nevezünk.
Üres a fészek. Csak a bútorzat maradt, az ágyból az ágynemű, a szekrényből a ruha, az asztalról a könyvek, a fogasról a kabátok elvándoroltak.
Sok mindent, amit a gyermekeink már nem használnak, továbbadunk. Mindig van valaki, aki tud örülni ezeknek a tárgyaknak. Jó örömet szerezni. De van egy elrejtett zsákocska, benne gyermekruhák, és vannak dobozok rajzokkal, füzetekkel teli, őrzik az eltelt huszonegy év átváltozásait.
Takarítanom kellene, de nem tudok ellenállni a nosztalgiázásnak. A kis ruhácskákat végigsimítom, a meggyötört füzetekről letörlöm a port, a sokat használt játékokat sorba teszem. Eredettörténetét tudom minden darabnak, ki adta, mikor, miért vettük, hogyan szereztük, mennyire szerette, használta a gazdája. Emlékek tornyosulnak, szinte agyonnyomnak, de olyan jól esik újra és újra átmosni velük a lelkemet. Sírok is, de jóleső sírás ez, megkönnyebbülés. Nem vagyok szomorú.
Hálás vagyok, hogy most üres a fészek. Boldog vagyok, mint a gólya szülő, aki látja, hogy a szárnypróbálgatás sikerrel jár, egyre messzebb, egyre hosszabat repülnek a fiókák.
Ez az élet rendje. Engedni kell őket, hogy menjenek. Nem azt kell nézni, hogy itthagynak, elhagynak, gyorsabbak, mint mi, hanem abban a csodában kell gyönyörködni, hogy a fészekből a tojások nem estek ki, a kotlást nagyobb viharok nem zavarták, a fiókák a tojásból kikeltek, éhen nem haltak, repülni is megtanultak, és örömmel szállnak, nyelik a mérföldeket, és aztán majd, amikor megérik rá az idő, visszatérnek.
Hajlamos vagyok arra, hogy helyettük akarjam élni az életet. Hajlamos vagyok arra, hogy helyettük, vagy velük együtt tanuljak, izguljak, éljek. De ők ismételten figyelmeztetnek,
ez nem a te vizsgád, anya, ez nem a te utad, ez nem a te beszéded. Ez a miénk. Ez az én vizsgám, az én iskolám, az én kihívásom, az én életem.
Üres a fészek, de a szívem csordultig van hálával, örömmel. Fészekőrző vagyok. Azért őrzöm, hogy legyen, ahol megpihenni. Azért őrzöm, hogy minden vissatérésük a kirepülésnek egy újabb lehetőségét biztosítsa. Addig őrzöm, amíg a gyermekeink is megtanulnak saját fészket rakni.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Életörökség: teher vagy útravaló?
Önmagában már az egy örökség, ahová születünk, a kérdés csak az, hogy mit látunk belőle, és mihez kezdünk vele. Arisztokratát, néprajzkutatót, és többgenerációs értelmiségi családok leszármazottait faggattuk sajátos erdélyi örökségük életükben betöltött szerepéről. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. szeptemberi lapszámában jelent meg.)
