Idén a vándormadarakkal együtt mind a négy gyermekünk elvonult. Örvendtünk, hogy mindenegyiknek sikerült az, amit elterveztek, és hogy nagy reményekkel kopogtatnak a megismerésnek, tudásnak és tapasztalásnak, újabb titokzatos kapuin.
Úgy érzem magam, mint ifjúkoromban egy kapálással töltött nap után. Hajnaltól kezdve görnyedeztünk, a karunkat hasította a fájdalom, a nap végére mégis értelmét láttuk a kínlódásnak. A jól végzett munka öröme töltött el, amikor a lemenő nap fényében a megtisztított veteményre néztünk. Megérte.
Igen, megérte – mondom most is. A huszonegy évig tartó sírás, tanulás, küszködés, vita, vád, eleső remény, aggodalmaskodás, mert mindezeket mederben tartotta az életet adó szeretet, és az az irracionális biztonságérzet, amit mi, vallásos emberek hitnek nevezünk.
Sok mindent, amit a gyermekeink már nem használnak, továbbadunk. Mindig van valaki, aki tud örülni ezeknek a tárgyaknak. Jó örömet szerezni. De van egy elrejtett zsákocska, benne gyermekruhák, és vannak dobozok rajzokkal, füzetekkel teli, őrzik az eltelt huszonegy év átváltozásait.
Takarítanom kellene, de nem tudok ellenállni a nosztalgiázásnak. A kis ruhácskákat végigsimítom, a meggyötört füzetekről letörlöm a port, a sokat használt játékokat sorba teszem. Minden darab eredettörténetét tudom, ki adta, mikor, miért vettük, hogyan szereztük, mennyire szerette, használta a gazdája. Emlékek tornyosulnak, szinte agyonnyomnak, de olyan jól esik újra és újra átmosni velük a lelkemet. Sírok is, de jóleső sírás ez, megkönnyebbülés. Nem vagyok szomorú.
Ez az élet rendje. Engedni kell őket, hogy menjenek. Nem azt kell nézni, hogy itthagynak, elhagynak, gyorsabbak, mint mi, hanem abban a csodában kell gyönyörködni, hogy a fészekből a tojások nem estek ki, a kotlást nagyobb viharok nem zavarták, a fiókák a tojásból kikeltek, éhen nem haltak, repülni is megtanultak, és örömmel szállnak, nyelik a mérföldeket, és aztán majd, amikor megérik rá az idő, visszatérnek.
Hajlamos vagyok arra, hogy helyettük akarjam élni az életet. Hajlamos vagyok arra, hogy helyettük vagy velük együtt tanuljak, izguljak, éljek. De ők ismételten figyelmeztetnek,
Üres a fészek, de a szívem csordultig van hálával, örömmel. Fészekőrző vagyok. Azért őrzöm, hogy legyen, ahol megpihenni. Azért őrzöm, hogy minden visszatérésük a kirepülésnek egy újabb lehetőségét biztosítsa. Addig őrzöm, amíg a gyermekeink is megtanulnak saját fészket rakni.
Mi lehet nagyobb boldogság egy színésznő számára, mint hogy közönsége ötven év múltán sem feledi? Szilágyi Enikő franciául énekel, magyarul emlékezik Trianonra. Beszélgetés egy gyönyörű nővel, aki fiatal korában boszorkányt akart játszani.korábban írtuk
Szilágyi Enikő: Isten a tenyerén hordoz engem
