A madárfészkek épp oly változatosak, mint maguk a madarak. Van akkora gólyafészek is, hogy a csűrtetőt benyomja, ám a szürke légykapó madárnak a fészkét egy ribizlibokor is elrejti. Nem tudom megmondani, hogy az állatoknak és a madaraknak van-e jellemük, sőt, már azt sem tudom, hogy az emberi jellem kategorizálható-e. De azt tudom, hogy életünk alapigényei több szinten azonosak az állatokéval.
A templomtorony előtti villanyoszlopon egy hatalmas gólyafészek szürkéllik. Március végén megérkezett a gólyapár, s mára már két kisgólya nyújtogatja a nyakát a fészekben. Esténként, mintha esti áhítatot tartanának, körbeállják a fészket, kelepelnek, s sziszegő-surrogó hangkavalkádot keltenek. Aztán sötétedés után elcsendesednek ők is.
Hűséges, mint a gólya, méltóságos, mint a varjú, gyűjtögető, mint a szarka, barátságos, mint a fecske, bitorló, mint a kakukk, tolvaj, mint a gödény.
Merem hinni, hogy van egy isteni rend, ami megfellebbezhetetlen, olyan törvényszerűség, amellyel kár harcolni, fölösleges azt remélni, hogy megváltozik. Annál inkább javunkra válik, ha felismerjük ezt a rendet és alkalmazkodunk hozzá.
Évezredek óta írják és újraírják az állatmeséket, hogy tükröt tartsanak nekünk, embereknek. Kr. e. a 7. században már leírta Ezópusz (Aiszóposz), aztán magyarosította és keresztényiesítette Heltai Gáspár Kolozsváron, majd franciásította La Fontaine, és folytathatnánk. Csak azok hirdetik ma is a viszonylagosság eszméjét, a „semmi se szent”, „van az a pénz” farkastörvényét, akik hajótöröttjei a meg nem becsült életnek.
De miközben azzal dicsekszenek, hogy feljutottak az önmegvalósítás csúcsára, mint a páva, földhöz vannak ragadva, mert a fényes farktolluk – a legyőztük az Istent nagy hite miatt – röpképtelenek.
Megnyugszom, a madarak sem jobbak nálunk. A kakukk – mindenki tudja – lop. A gödény/pelikán bizonyos fajtája nem halászik, hanem elveszi a halat más madártól. Tolvajok, kizsákmányolók, szemfényvesztők, gyilkosok.
Egy fecskének nem kell gólyafészek, elég neki az eresz alatti meleg lakhely. Jó lenne, ha az ember is megelégedne azokkal a határokkal, amelyeket teremtettsége révén kapott, és nem a törvényszerűségeket, és nem Istent akarná legyőzni, hanem saját tudatlanságát és érzéketlenségét.
Tudja-e a kakukk, hogy ő egy bitorló? Tudja-a a gödény, hogy ő egy tolvaj? Tudja-e az ember, aki elveszi, feldúlja, kifosztja, kizsákmányolja a másét, hogy mit tesz?
Én már nem tudok jegenyefára mászni, de van madárfészek az eresz alatt, a ribizlibokron, azokban gyönyörködöm. Azt a ribizlit, ami a fészket rejtő bokron terem, nem szedem le, mert tudom, ha leszedném, a légykapó madár fészke szétesne. Nem akarok fészekdúló lenni. Tudom, hogy a fészekdúlás rossz. Elrontani madarak és emberek fészkét, rossz dolog. Érzem, hogy fájna, nekem is fájna, ha fészkemből elkergetnének, ha kitúrnának az otthonomból. Tudom és érzem. Ezért van több felelősségem, mint a kakukknak vagy a gödénynek.
Nyugtatókkal, altatókkal és fájdalomcsillapítókkal élünk, és gyakran nem is realizáljuk, hogy elkapott a negatív spirál, amit teszünk, az már függőség. Szembenézés nélkül viszont nincs szabadulás – hangsúlyozza dr. Nagy-Szentpáli Dalma pszichiáter.korábban írtuk
A gyógyszer, amikor már rombol
