Ilyenkor a levegő is súlyos a házban. Bemegyek a szobádba, újabban nem káoszt hagysz, hanem megszégyenítő rendet, – hiába, na, felnőttél – illatod még foszlányokban leng. Le kell ülnöm kicsit, s még elmondani, amiket akartam, mert itthoni napjaid elhussannak, mint a könnyű nyári reggelek. Nézem, hogy a félig fűtött szobádban legszebbek a növények, nevetésed ritmusa fennakad a levelek zöldjében, könyveid felütött lapjai őrzik a gondolataid formáját, mondataid íve a szőnyeg rojtjában, a kilincs hajlatában, a fiókok fogantyújában. Lám, a szárítón ott maradt az új darab, keresni fogod. A csészében egy korty kávéd, kihörpintem, pár napig ott hagyom üresen, mintha… Ez a céltalan keringés a lakásban eltart még egy ideig.
A vágyakozás néha fojtogató párája sűríti a hétköznapok levegőjét, hogy ezt sem, s azt sem tudtuk együtt megélni. A bezzeg és a vajon, ha itt lennél állandó játéka a fejemben.
Minden gyermekünknek külön kamrája van szeretettel kibélelve a szívben, de amelyik távol él tőlünk, abban a kamrában több a fájdalom, a kérdések, s talán a remény is. Igen, igen! El kell engedni őket, hadd szárnyaljanak, próbálgassák erejüket, határaikat, éljék meg milyen kudarc után felállni. Elengedni azt jelenti, megtanulni bízni, erősen remélni, és még erősebben szeretni. Mert
Persze a közhelyek vigasztaló erejébe lehet kapaszkodni, hogy ez az élet rendje, így van ez jól, építgessék a maguk életét, de aztán mégiscsak kipukkadnak ezek a bölcs mondatok, mint a lufik, mert a közhely szavatossága véges, a szeretet pedig végtelen, s az anyai szív törékeny és masszív. Mindent eltűr és mindentől összetörik.
S az ünnepek nélküled a legszörnyűbbek. A születésnapod. Persze, megy az ajándék, utalva. De milyen az már? Igaz, tavaly te ébresztettél az enyémen, titokban hazalebbentél.
Itt van ez a húsvét is, tavaly sem, idén sem jöhettél.
Húsvét, mekkora ünnep. Előtte még virágvasárnap: barkák, rügyek, nárcisz és jácint, kikelet, új kezdetek, lélekhozsánna. „Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony!”
Nagypéntek: böjt, bűn, halál, lélekcsönd. „Virágot áraszt a vérverte árok”.
Húsvét: feltámadás, új remények, új örömök, lélekfény. „S az élet: győzelem az elmúláson.” (Juhász Gyula: Húsvétra)
És minden ünnep új lehetőség arra, hogy valamit a lét nagy titkaiból megsejtsünk, hogy az égi sugallatot végre meghalljuk, merészen, új ösvényekre lépjünk, hogy többet nézzünk felfele, mint előre, és ne megvalósítani akarjunk, hanem kiteljesedni. Aztán lesz belőle egy kiadósabb ebéd, egy felfrissített lakás, egy szusszanásnyi nyugalom. Ennyi, és pörgünk gondterhelten, ám gondatlanul tovább. Időnk fogy. Pedig, milyen fortélyosan igyekszünk megvigyázni.
Kínjában az ember fotókat ránt elő, emlékezik, sóhajtozik az elsuhant gyermekkor után, amikor még egyértelmű volt az egység, a tipegők, gőgicsélők, majd a kiskorúak édes bája, aztán a kamaszkor „törjünk borsot a szülők orra alá” magatartása, később a nagykorúság elvágyódása és világjáró elszántsága. Jól van ez így, természetes, de attól még… hogy állítható le a hiányérzet?
Talán a hála. Hogy vannak. A megajándékozottság érzése, a gazdagságé. Egy anya soha nincs egyedül, akkor sem, ha épp nincs testközelben a gyermeke. A lelki köldökzsinór nem vágható el, a részek mindig összetartoznak. Lazulhat, de nem szakad el soha.
A hiányérzet, a kiüresedés az élet alapminőségei, és napjaink zöme azzal telik, hogy ezeket igyekszünk betölteni, elfedni, megszüntetni, pótolni. Az egyik legnagyobb ínsége a szülőknek kétségtelenül a gyermekek távolléte. Ünnepen különösen, hiszen az ünnepnapok egyéb örömeit, fényeit bakacsinba vonja a vágyakozás és a melankólia. A várakozás, hát az is létállapot,
Amikor megszülettél, akkor értettem meg Istent, a ragaszkodás végtelen, parttalan tengerét, az érzések abszolútumában, az anyaságban.
Sokszor bemegyek a szobádba, virágot locsolni, helyre tenni a vasalt ruhákat. De néha csak úgy ücsörgök a dolgaid közt, ez is öröm, csendes öröm, elmélkedek rólad, érted, veled. Vele.
A mellkasomon tollászkodó sötét tollú madár ilyenkor békegalambbá szelídül, és feloldódik minden oktalan feszültség, beáll az elfogadás irracionális idillje, amikor megértem: egyetlen dolgom van, hogy szeresselek! Hogy épp hol vagy, teljesen mindegy.
Idén húsvétkor valóban oda teszek egy terítéket, díszes szalvétával, talpas pohárral. A tiedet, drága gyermekem.
korábban írtuk
Salamon Éva: A tojásírás nem csak díszítés
Salamon Éva ma már tudja, hímestojás-írónak született. Küldetésének érzi, hogy ezt az ősi hagyományt tovább éltesse, átörökítse a következő nemzedékeknek. Éva szerint a tojásírás nem csak díszítés, hanem üzenet is: az élet törékeny, de szép is.
