Kettővel könnyebb, szokták mondani. Legalábbis annak, akinek három van, de amúgy inkább fárasztó, mint nehéz. Mert a hangyák számolása a fűben például nem nehéz, de kétségtelenül el lehet fáradni benne, amikor ezt megelőzi egy óra öltöztetés, majd pelenkacsere, majd újra öltöztetés, egyezkedés, hogy labdát, homokozó szettet, rollert vagy macit viszünk sétálni. Végül persze jön az egész pereputty, gondolván, az egyéves még nem rollerezik.
Azért elárulom, ha sikerül elérni a fáradtság egy mágikus szintjét, egészen új és szórakoztató dimenziók nyílnak meg: belépve például egy hivatalos helyre, azt köszönöd, „Táj-táj!”, és egyáltalán nem arra gondolsz, milyen szép kilátás nyílik az ablakból. A haladók, mint én, elfelejthetik fizetni a gázszámlát, telefonszámlát…, a visszakötés pedig minden esetben szimbolikus. Ráébreszt arra, hogy valamilyen formában nem ártana magad is visszakötni a valósághoz. Lehet, hogy nem ártana, de ilyen állandó félálomban vajon használna-e?
A kisebbik pötty például, a januári, esténként nagyon szeretett nyitott ablaknál, keresztben aludni az ágyon. Az első hetekben a világért se tettük volna arrébb, kockáztatva ezzel a két-három órás alvásunkat. Kiváló alkalom volt ez az apukájának, hogy a földön fekve a januári mínusz fokok társaságában tesztelje a pehely hálózsákot, amit havas hegyi túrákra tartogattunk. És tartogatunk azóta is.
Miközben ott bivakolt apa a földön, az álmában mosolygó, háromkilós puszifelület mellett, én a másik a szobában a nagyobbik pöttylánnyal már-már hinni kezdtem, ebből alvás lesz. Lehetett volna, csak ő a testvére érkezését azzal fogadta, hogy éjjel váratlan időpontokban kiabálta: „Beto hintábaaa akarok!” Abba a hintába, ami a konyhában volt, és amit akkor CSAK én hajthattam, kezemben egy újszülöttel, akit CSAK a sasszézás nyugtatott meg. A két cselekvés között megtalálni a szabályos ritmust, egy nyolckezű, táncoló Sivának bemelegítő csuklógyakorlat lett volna, de én nem tudtam, hogy egy ilyen tanfolyam hasznos lehet, mielőtt megszületik a második gyermekem.
És ha túléled ezt az első időszakot, amikor a vélt szülői fekete öved úgy tűnik el, mint a reggelid a tányérról egy fehér zajban átsétált éjszaka után, szóval, ha ez pipa, akkor elég jól megedződsz a következő akadályokra. Persze, ha már valamennyire a bűntudat is helyére került, hogy kivel mennyi időt töltesz, a nagy mennyire sérül, mi lesz ebből a féltékenységből, hogyan kovácsolódunk kétgyermekes (bárcsak boldog) családdá. És amikor már kevésbé érzed magad amiatt is gyatrán, hogy ezeket érzed, könnyen megtörténhet, hogy belecsusszansz a flow-csatornába, és észreveszed, hogy fel-felsejlik a Superman-jel a tejfoltos hálóingeden: lesz, ami lesz, ezen a fesztiválon te is bulizni fogsz!
Mert a buli ott kezdődik, amikor mindenki ugyanazt akarja! De ha mind ugyanazt akarjuk, az nem egy világbéke-definíció? De-de, kivéve, amikor mindenkinek ugyanaz a baba, pohár, zokni, csörgő, tányér, etetőszék, építőkocka, papucs, fél korty víz, kanál, labda és flakon kell. És legfőképp ugyanaz az anya.
Bárcsak volna hátul is két szeme, hogy két irányba tudjon altatni! Vagy legalább átjárás az érzékszervek között, mert az is hasznos lehet. Én nem, de a nagyobbik pötty például képes erre. – Miért ébresztetted fel a tesódat? – Nem hallom, sötét van! – jön a felelet, és hiába fuccsolt be az altatás, nagyon röhögsz magadban.
Egy négygyermekes barátnőm szerint, amikor megszületik a második vagy többedik gyermeked, úgy oszlik és nő a szeretet, mintha egy gyertyáról meggyújtanál még egyet és még egyet. Tűpontos és szépséges hasonlat ez, mert mi ez, ha nem a meleg és a fény végtelen osztódása, amikor ránézel a gyermekeidre: minden pórusodon úgy csorognak a boldogsághormonok, immár kétszeres adagban, hogy a végtelenség is kikövezhető velük.
Mekkora varázslat ez! Másképp hogy lennél képes kiállni a hétpróbát olyan helyzetekben is, amikor az egyik gyermeked megeszi a másik gyermeked horgolt babájának a palacsintáját, vagy a kisebbik összenyálazza a nagyobb pizsamáját (rögtön le kell cserélni), miután lehet, hogy a tornyát is leborította. Biztos, hogy leborította.
De a Hold nem akarja ugyanazt, mint mi. Ő csak kiteszi nagy arcát az égre, és látszólag nem mozdul. Neked, bezzeg, akkor is megvan a tízezer lépésed, ha nem mész ki a házból, még szerencse, mert a mozgás oldja a stresszt. És talán tényleg ez a kulcsa mindennek, hogy mozgásban van minden, és a csillagok is képesek összeállni. Ilyenkor az univerzum és mi mind ugyanazt akarjuk: együtt játszani, osztozni békében, kacagva, énekelve.
Több ilyen pillanat van, mint amennyit emlegetünk. Ha jön a dacvihar, inkább az a téma, mert azt nehezebb kezelni. De két fergeteges „Nem, nem, nem adom, enyém!” orkán között mindig ott a gyermekszoba békéje, amiből merítkezni lehet. Hónapokra, évekre: egy életre. És amikor erre figyelsz, már nem baj, hogy túl rövid a nap, egyszerűen csak öröm, hogy pörgősebb az éjszakánál is.
korábban írtuk

Szilveszter Andrea: Az élet maga
Jó eséllyel utoljára éli át a világ talán legambivalensebb állapotát, ami egyszerre erőn felüli és katartikusan gyönyörű. Harmadik gyermekét várja, ettől is épp olyan különleges, harmadik szülöttként várni a harmadik gyermeket.