Nem adom fel: még mindig épülőfélben a házam

Ugye, mindenkinek megvan a Tetrisz? Videójáték a mi időnkből, amikor csak annyi volt a feladat, hogy a szembejövő akadályokat kikerüld. Ahol nem te irányítottál, csak védekeztél. A gyors reakciókészség vízválasztó, ha lassú vagy, veszítettél.

Elég gyakran gondolok mostanában a videójátékokra, hiszen mindaz, ami most történik az életemben, ugyanazokkal a jellemzőkkel bír: beszippantott, nem enged el. Ha komolyan veszem, beledöglök. Mindennap tíz döntés, ez még kivitelezhető. Közben igyekszem szem előtt tartani néhány alapgondolatot, koncepciót, igényeket, amelyeket akkor fogalmaztam meg, amikor elkezdtük a házat tervezni. (Ezeket mára már egytől egyig elvetettük.)

 Közben folyton azon agyalok, hogyan tudok néha úgy kilépni ebből a játékból, hogy minden haladjon is. Nem lehet mindent jól csinálni, néha csak el kell engedni az egészet, és azt a megoldást kell választani, amit a barkácsboltban ajánlanak. Naponta milliónyi kérdés: hova kerül majd a kanapé, mert akkor nem oda tesszük a konnektort, ide milyen lámpatestet képzeltél el, meddig jöjjön ki a lépcső, hova tegyük az ablakszemet… És szépen sorban megszületik a megoldás. A rendszer akkor sül ki, amikor egy hirtelen jött probléma üti fel a fejét.

Hogyaszondja: de vajon melyik zoknit vegyem fel ma? Na, ez már általában teljesen lefagyasztja a gépet. Itt percekig meredten nézek magam elé. Majd kiveszek egyet találomra a fiókból, amiről sajnos általában kiderül, hogy nem volt a legjobb választás.

Közben meg csoda szép dolgok történnek velünk, csak már néha nem emlékszem rájuk. Mert annyi az infó, hogy az agyam szelektál. A ház – hát igen, a ház épül. Egyes folyamatokkal nagyon jól haladunk – lásd: szerelik a villanyt, és készül a lépcső, a nyílászárók, és kaptam gázast-fűtésrendszerest is, de például csak későre döntöttem el, hogy habtégla lesz a felső szint, és nem préselt falemez. A szigetelés kérdését és a tervezési hiba miatt kialakult hiány problematikáját is körbejártam, kiválasztottam a kádat, kitaláltam a kagylós rendszert is, és még a járólapot is kinéztem. Szóval fejben lassan minden a helyére kerül. Közben meg ismételten elmondom, hogy rettenetesen haragszom erre a rendszerre.

Mert minek fizettem négy embernek tervezési és kivitelezési díjat, ha úgyis minden anyag minden tulajdonságát figyelembe véve nekem kell döntést hozni?!

Biggyesszük még ide a két fiút, a családot, a vakációt! Vakációban sajnos dolgozni nem érek rá, csak perceket tudok ide lopni.... Folyamatos az ÚJRATERVEZÉS.

Mennyivel könnyebb lenne, ha már tényleg egy évig tervezünk egy családi házat, hogy az a szakember, aki ezt tanulta az egyetemen, és tapasztalt már ezen a területen, javaslatokkal állna elő, és szépen, konfliktusmentesen, a te igényeidnek és elveidnek megfelelő otthont tervezne neked! Hogy akkor megkapod az engedélyt, és a csapatnak, amely építi, csak odanyújtod a tervet, és kivitelezhető. Nem kell újra meg újra pánikszerűen újragondolni mindent.

Vajon kinek a hibája, hogy mindenki csak egy fázist lát át a folyamatokból, és soha nem megy végig a teljes egészen, hogy előrevetítse a következményeket?

Elfelejtettünk gondolkodni? Betonbunkert építünk, holott jó századdal ezelőtt is egész komoly épületeket húztak fel vasból és téglából. És mióta kell egy jogász-bölcsész-versolvasó fehérnépnek kitalálnia, hogy a házában mit hova tegyenek? Szerintem egész jól lehetne építkezni, ha rendes tervvel vág neki az ember, ha nem frusztrált kisfiúk hadával találkozik itt is – rettenetes dolog ez a férfiegó, megjegyzem halkan –, ha végiggondolná egyvalaki a teljes folyamatot, és azt mindenki betartaná.

Akkor nem lennék most fáradt.

Egy hónapja volt, hogy a házam előtt összecsuklottam, hogy nekem ez az egész nem kell, eladom és kész. Nekem csak azon kellene gondolkodnom, hogy milyen színű legyen a fal, és milyen lakástextilt hová akarok tenni, nem pedig hogy a négyes vas megtartja vagy sem a felső szintet…

Már csak annyit tartok szem előtt, hogy legyen meg, ahogyan sikerül, hát majd olyan lesz. Csak laknánk már benne!

Kiemelt kép: Shutterstock