A Pesti székely sorozatban sokéves történeteket elevenítettem fel eddig. Most olyan esemény kapcsán idézek emlékeket, ami friss, ami még nagyon fáj.
Somát 12 és fél éve fogadtam örökbe Csíkszeredában, Magyarországról Székelyföldre költözésem után pár hónappal. A szeredai menhely tele volt szebbnél szebb, kedvesebbnél kedvesebb kutyákkal, ám Somával első látásra szerelem volt, amikor megpillantottuk egymást. Mindketten azonnal tudtuk, hogy összetartozunk. Az, hogy nem szaporítótól vásárolok, hanem menhelyről hozok kutyát, nem is volt kérdés számomra. Körülbelül másfél éves lehetett, amikor örökbe fogadtam, tehát már felnőtt kutya volt, de úgy összenőttünk, mintha pár hetes korában került volna hozzám. Együtt laktunk a panelban, vagy ahogy Csíkban mondják, blokkban, bár az első albérletemből kidobtak miatta. (Miatta is.) De nem számított. Végül találtam olyan tulajdonost, aki elfogadott kutyával együtt.
Kivételes képességek
Soma szépséges volt, hatalmas, az állatorvosok szerint csobánkutya-németjuhász keverék. Intelligenciája legendás, aki megismerte, ámult, hogy egy kutya hogyan tud ennyire okos lenni.
Csíkszeredában eleinte meglepődést okozott, hogy egy lány mindenhova kutyával megy. Soma jött velem dolgozni, akkoriban a városi televízió, a Csíki Tv főszerkesztője voltam, Soma minden nap bent volt velem a stúdióban. Nem volt olyan erdélyi magyar politikus, aki nem ismerte, hiszen minden interjúalanyt üdvözölt a tévé ajtajában. Sokan furcsálták, hogy mit keres bent egy ekkora kutya, de amikor látták, milyen szépen viselkedik, megbékéltek.
Nehéz és kalandos időket is megéltünk Somával. Volt, amikor annyi pénzem nem volt, hogy ételt vegyek, mert a tévé tulajdonosa úgy gondolta, nem fizeti ki a munkatársakat. Hónapokig. Ültem este a konyhában, csak sírtam, sírtam, majd azt mondtam bőgve Somának:
„Kutyám, nem tudom hogyan oldom meg, de az biztos, hogy te enni fogsz!”. Addig kutattam, hogy találtam régi puliszkalisztet, vagyis kukoricadarát, megfőztem, kicsi zsírral összekevertem, és Soma úgy ette, mint az égi mannát.
Nem volt válogatós, hálás volt minden falatért.
Szeredában megszokják Somát
Aztán Csíkban lassan megszokták, hogy Soma jön velem. Kialakult, melyik az a taxis, amelyik hajlandó elvinni kutyástól. Mert nem mindenki vállalta ám. (Nem képzeli, hogy az a bű nagy szőrös pásztorkutya beül ebbe az autóba!) Aki vállalta, meglepődött, milyen fegyelmezetten utazik.
Egyszer kimentünk a barátnőm szüleihez Csíkszentgyörgyre. Volt, aki kivigyen, de aki visszahozzon, nem.
Stoppoljunk, mondtam. Barátnőm kétkedve nézett, hogy ki fog felvenni egy ekkora jószággal, de csak kiálltunk integetni.
Megállt egy autós, s közölte: magikat elviszem, de a bű nagy szőrös csobánkutyát nem! De hogy gondolja, itt hagyom a kutyámat a határban, kérdeztem. Szobakutya ez, fürdetem, fésülöm, tiszta, jól viselkedik. Egy darabig csak ellenállt az ember, de végül a két fiatal fehérnépet, az egy szőkét, egy barnát csak el szerette volna vinni, így bevállalta a kutyát is. Hát így történt, hogy Soma stoppolt is.
Szundikálás a fűben
Egyszer, hosszan elnyúló esti munka közben elmentünk az egyik kollégával kenyérért az éjjel-nappali boltba. Volt vagy este tíz. Soma sétált a lábamnál békésen, póráz nélkül. Tudom, tudom, kötelező a póráz, de alig volt valaki az utcán, így arra gondoltam, kicsit hadd baktasson kötöttségek nélkül. Na, a rendőr nem így gondolta. Megállított, és kezdett kötekedni. Nem a kérdőre vonás volt a gond, hanem a hangnem. Én ugyan nem értettem, mit mond, a kollégám fordított, de a hangsúly félreérthetetlen volt: megalázó, bántó. Azzal indított, hogy beszéljek románul, hogy képzelem, hogy nem tudok. Jó vicc, gondoltam, s elmagyaráztuk, hogy nemrég költöztem ide. Addig-addig ment a vitatkozás, hogy a rendőr elkérte a személyi igazolványunkat. Én meg elkezdtem megkeresni az iratot, de ehhez ki kellett pakolni a retikülből, ami telis-tele volt, és mindent a rendőr kezébe nyomtam, mert a koszos járdára mégsem akartam kitenni a dolgaimat. Hajlakk, notesz, zacskó a kutyakakinak, mindent odaadtam neki, az meg úgy meglepődött, hogy tartotta. Végül Soma, miközben boldogan csóválta a farkát, hogy itt ennyi ember van, aki vele foglalkozik, odacsapta a farkát a rendőr lábához, aki
végtelenül kiakadt és ordított, hogy ez egy román állami rendőr egyenruha, amit a kutyám megbecstelenített. Annyit mondtam higgadtan, kérem, vegye le, hazaviszem, kimosom és beadom holnap az őrsre.
Annyira felhúzta magát, hogy elzavart minket. Szóval Soma miatt és Somával sok kalandunk volt.
Kutya vagy ember? Nem kell választani!
Amikor szingli voltam és egyedül laktam, Soma volt az, aki miatt mégsem éreztem magam teljesen egyedül, aki szeretetet adott, és akit én magam is szerethettem. De sokan nem értik, hogy a kutya is lehet társ. Megtörtént, hogy sétáltattam őt a Kalász negyedben, amikor egyszer csak ott termett mellettünk egy vadidegen nő, akit soha nem láttam, és elkezdett velem ordítani, hogy maga is milyen idétlen, ahelyett, hogy ezt a büdös kutyát dédelgeti, fogadna örökbe egy gyermeket. Pazarolja az idejét erre a dögre, ahelyett, hogy gyerekekkel foglalkozna! A hölgy nem tudta, mert nem is tudhatta, hogy rendszeresen kijártam Böjte atya egyik otthonába, foglalkoztam a gyerekekkel, tanultam, beszélgettem velük, ugyanakkor az egyik szeredai krízisközpont kamaszait is heti szinten látogattam, adományt gyűjtöttem nekik, magyarországi táborozást szerveztem számukra. De azért beszólt, anélkül, hogy ismert volna.
Rám okádta az aznapi frusztrációját, a dühkitöréshez pedig pont elég felütés volt egy lány egy kutyával.
Sokszor megkérdik az állatvédőktől, állatszeretőktől, hogy az ember nem számít?! Hát dehogynem! Miért gondolja bárki, hogy csak és kizárólag az állatokat lehet szeretni, vagy csak és kizárólag az embereket? Az őszinte, szívből jövő szeretet szerintem nem kirekesztő, nem válogat. Végtelenül sajnálom a csűrhöz odaláncolt kutyákat, a kivert, gazdátlan jószágokat, az elhanyagolt állatokat, sírhatnékom van, ha belegondolok a sivár, nehéz életükbe, nem értem, hogyan lehet úgy érző lényekkel bánni, ahogy nagyon sok ember teszi. Nagyot kell még változnia Közép- és Kelet-Európában a mentalitásnak ahhoz, hogy megértsük, az állatokat is tisztelni kell, hogy az, hogy mi vagyunk az erősebbek, nem jelenti azt, hogy kihasználhatjuk, megbetegíthetjük, kínozhatjuk őket.
Soma elmegy
Végül Soma magyarországi kutya lett, a szüleimnél talált végleges otthonra, jobb volt neki a kertes házban, mint a panelban. Kutyatársakat is kapott, Kirát és Macikát, Apukám és Anyukám pedig imádták. Az újfehértói állatorvosunk úgy hívta, hogy a Hargita legszebbje. Tényleg az volt. Ahogy elkezdett öregedni, több problémája is lett: az egyik szemére megvakult, és sajnos nem volt műthető. A csípője is elkopott, ez sok nagytestű kutyának okoz rettenetes fájdalmat. A szíve is beteg lett, majd leesett a lábáról. Az elmúlt években már rendszeresen gyógyszert szedett, sokszor jártunk állatorvosnál, az utóbbi hónapokban pedig embertelen mennyiségű tablettát kellett lenyelnie és a szervezetének kibírnia. Amikor már ötödik napja nem állt fel, meg kellett hozni életem legnehezebb döntését.
Hatalmas erkölcsi dilemma az altatás, mert egyrészről megszabadítasz egy élőlényt az óriási kíntól, másrészt mégiscsak elveszed az életét.
Nem vagyok altatás párti, nagyon nem. Rosszul vagyok attól, amikor valaki például csak azért kéri a kutyája altatását, mert megunta, mert öreg, mert baj van vele, mert gyógykezeltetni kellene, és nem akar költeni rá. Nem hiába az embereknél is kevés országban van aktív eutanázia, hiszen vissza lehet élni vele, s egyáltalán, mi jogon ítélkezünk, döntünk mi életek felett? Normális esetben ezt a döntést meghozza a Jóisten vagy a biológia, ki miben hisz.
Azt mondta egy állatorvos barátunk, örüljünk, hogy az állatoknál megvan az a lehetőség, ami az embereknél nincs: megszabadítani, amikor már csak szenvedés az élet és már nincs megoldás, gyógyszer, műtét, nincs remény. Itt az állatorvossal történt konzultáció alapján tudtuk, hogy Somának már csak pár napja lenne hátra, kínok között. Ha nem hozom meg a döntést, az csak az én gyengeségemről szól, az állatot pedig kiteszem több napi szenvedésnek.
Megfogadtam, hogy nem fogok előtte sírni, hogy ne érezze, baj van. Az nem is volt kérdés, hogy vele leszek-e végig.
Ilyenkor nem lehet gyávának lenni, ott kell lenned, ki kell bírnod. Felnőtt vagy, bírnod kell. Te vagy a gazdája, te vetted magadhoz, te vállaltál érte felelősséget. Rád számít, a te kezed biztonságát ismeri. Ki. Kell. Bírni.
Apukámmal is végig ott voltam, fogtam a kezét... Ezt szerintem részletezni se kell, mindenki érti, mit jelent.
Ám nem sikerült a fogadalmamat betartani, zokogtam. Nagyon szégyellem, hogy nem bírtam erős maradni őérte, miatta. De amíg vártuk az állatorvost, az maga volt a pokol, azt hittem, megzavarodok. Én tudtam, mi fog történni. Tudtam, hogy ma meg fog halni. Hogy soha többet nem simogathatom a puha szőrét, hogy soha többet nem sétálunk együtt, hogy soha többé nem adok neki finom falatokat, hogy soha többé nem örülünk egymásnak. A földi életben már biztos nem.
Zokogtam, és azt mondogattam neki, minden rendben lesz, itt vagyok vele, együtt vagyunk. Megkérdeztem, hogy szép életünk volt-e együtt, mert én nagyon szerettem a közös életünket.
És megkértem, hogy várjon odaát, mert egyszer, majd, érkezem, és megint együtt leszünk, hiszen ő az én kutyám. Örökké, mindenhol.
Összetört a szívem, és egy darabja már mindig hiányozni fog. Soma kutya már az égi Hargitán kergeti a nyáj mellől a farkasokat. A kisfiam azt mondta, ha Soma kutya felment az égbe, (ő így mondja), akkor már találkoztak is Nagyapával, és most nagyon örülnek egymásnak.
Soma, barátom, társam, köszönök neked minden együtt töltött percet! Megváltoztattad az életemet, sokkal szebb lett veled!
Kiemelt képen a szerző és Soma: Társak örökké
