Nem tudom más nők hogy vannak ezzel, de én kislány korom óta ábrándozok a szenvedélyes szerelemről, s van egy olyan sejtésem, hogy ha Isten megadja a vénséges öregkort, akkor sem fogok megszűnni imádni ezt az érzést. A szenvedélyes szerelem az önfeloldódás nagy misztériuma, amikor az egó megszűnik, és csak a „mi” létezik.
Nem tartozom azok közé, akik életük legnagyobb céljának az utazást tartják, bár bevallom, hogy harminc évvel ezelőtt meg voltam győződve arról, hogy ha nem láthatom saját szememmel a különböző kultúrák legkiemelkedőbb alkotásait, akkor nem ér semmit az életem. Hála Istennek, ezt a fiatalkori vágyat túlszárnyalta egy másik vágy, a családalapítás és gyermekszülés vágya, s ezek beteljesülése megerősítette bennem az érzést, hogy
Veronáról Rómeó és Júlia története kapcsán hallottam először, és a múlt évben megadatott, hogy eljussak oda. Különös élmény volt számomra rétegeiben látni a várost, ahogy haladtunk a központ felé, mintha évszázadonként tapadtak volna az épületek egymáshoz, jól kivehető volt a különböző korok építészete. Az emberi gyarlóság jelenkori lenyomataitól, a bevásárlóutcák világuralomra tört divatüzleteitől mindig hányingerem van, de mint aki betegesen nézi a neki egyáltalán nem tetsző dolgokat, úgy én is kisilabizáltam, hogy egy szerintem világraszólóan ronda női táskáért elkérnek több mint kétezer eurót. Be kell lássam, hogy finnyás vagyok. Mert a bevásárló utca után sem enyhült rosszullétem, sőt erősödött, amikor a Júlia szülőházához vezető utcában folyton a sarkamra léptek, meglöktek, fülembe ordítottak, és a néhány hónapos csecsemők babakocsiját a lábamon áttaszították. Aztán újabb lökdösődős sorbanállás után azt láttam, hogy a turisták többsége nem az udvart, nem a híres erkélyt csodálja, hanem a nemrég felállított Júliát jelképező szobor fényesre dörzsölt mellére hajolva (rámászva) készíti fényképeit,
Hosszas keresgélés után leültünk enni. Rövid időn belül a mellettünk lévő kétszemélyes asztalhoz, pusztán egy fél lépésre tőlünk, egy idős pár telepedett. Első ránézésre hetven fölöttieknek saccoltam őket, és úgy tűnt, hogy hosszú házas évtizedek állnak mögöttük. Britek voltak, vékony háromszögű szendvicset fogyasztottak, nagyon lassan. És beszélgettek.
– Jártam már Veronában a húszas éveimben – kezdte a nő. Nem azzal a férfival, aki később a férjem lett, hanem aki előtte udvarolt nekem. Amolyan első szerelem, lángoló, majd önmagát felemésztő. Van két fiam és négy unokám, a férjem két éve hunyt el.
– Én is jártam már Veronában, a feleségem követelte, hogy hozzam el, nagyon romantikus lélek volt szegény. Van egy fiam meg egy lányom, és öt unokám. Hetente találkozom valamelyikükkel, be van osztva, hogy mikor kivel. A nejem egy éve hunyt el.
– Én most nem akartam erre a kirándulásra befizetni, de a fiaim azt mondták, hogy helyettem is megteszik, csak mozduljak ki otthonról. Említettem nekik, hogy veled levelezek, és ezt ők nagyon jónak tartják. Drukkolnak nekünk, hogy szót értsünk egymással.
– Jaj, az enyémek is drukkolnak – mondta félig kacagva az idős úr – nagyon össze akarnak minket hozni.
– Remélem nem azért, hogy tőlünk megszabaduljanak – kacagott fel az idős hölgy is – nagyon jó gyermekeim vannak – tette hozzá hamar.
A rizsszemek odatapadtak az ínyemre, olyan feszülten figyeltem, el is felejtettem nyelni. Lenyűgözött a szomszéd asztalnál folyó párbeszéd. Egy kicsit szégyelltem magam, hogy tanúja vagyok minden egyes mondatnak, úgymond hallgatózom, de a fülemet bedugni sem lett volna tapintatosabb.
– Szereted ezt a fajta szendvicset? – kérdezte az öregúr.
– Igen, szeretem. Inkább többször eszem, de keveset, időskorban nem jó megterhelni a gyomrot. Étkezések között sétálni járok, kell a mozgás.
– Akkor is ha esik az eső?
– Igen, akkor is. Veszek magamra esőkabátot. Tudod,
Csak belesimulni a tájba, s tenni egyik lábunkat a másik után. Minden nap öröm.
– Amikor meghalt a feleségem, én is meg akartam halni. Nem akartam nála nélkül élni. Tudod, én olyan fajta férj voltam, akit a többiek csúfoltak, hogy nálunk a feleség hordja a kalapot. De én imádtam a feleségemet. Fiatalon soha nem reméltem, hogy egy ilyen gyönyörű és okos nő lehet a feleségem. Ő engem választott. A gyermekeim rántottak vissza az életbe. Azt mondták, te nekünk nem a férjünk vagy, hanem az apánk. Éljen még az apánk!
– A férjemet hosszan kellett ápoljam. Én akartam ápolni, mondták a fiaim, hogy keressünk mellé ápolót. De én mellette akartam lenni mindig.
– És most mi mit kezdünk egymással? – kérdezte az öregúr.
– Először is fizetünk. Mindenki azt, amit fogyasztott. Aztán sétálunk egyet a város nem annyira zsúfolt utcáin.
És úgy lett. Fizettek, ki-ki a maga fogyasztását. Az öregúr színpadiasan felajánlotta a karját, az idős hölgy egyszer azt mondta, ugyan már, de aztán mégis belékarolt, és
A szemközti falon elindult az árnyék, a nap a hátunk mögött lefelé haladt.
Különleges Rómeó és Júlia. Nem fiatalok, sőt, öregek. A családjuk nem tiltja, sőt, pártolja együttlétüket. A szerelem érzésébe nem halnak bele, mi több, félig már eltemették az igaz szerelmet. De van még néhány évük, vagy csak néhány órájuk (?) ebben az alkonyatban, hogy csendesen táplálják azt a lelki átváltozást, amely során a két énből időnként mi lesz. És megéri.
korábban írtuk
Házasságkötéskor azt fogadjuk, hogy kitartunk egymás mellett egészségben-betegségben: A jóban-rosszban igazi arca
Editke és Albi életüknek egy olyan időszakában találkoztak, amikor már számtalan megpróbáltatáson voltak túl, de a hitüket nem veszítették el. Így történhetett, hogy igent egymásra, egy közös, cseppet sem szokványos életre.
