Etnikailag román és magyar családok éltek itt, de vegyesek is, ahol az egyik fél román, a másik magyar volt, persze, ha megharagudtak egymásra, akkor a legnagyobb kisebbséghez tartozónak nevezték egymást, nem a tiszteletet sugárzó kifejezésekkel. Vallásilag is érdekes gyűjteményt tettünk ki: római katolikus, ortodox, unitárius, zsidó vallású, pünkösdista felhozatal voltunk, a nagyon hívő és a vallástalanság határait súroló kivitelezésben.
Lakása egyetlen szoba volt valójában, amelyből le lett választva egy miniatűr konyha, ami egyben a fürdő szerepét is betöltötte, egy fél lépésnyi előszoba és az udvarban egy közösen használt illemhely. A berendezés kispolgári hangulatot árasztott, az éppen csak a proletariátus határát átlépő szinttel. A középre helyezett asztalon tükörsimára vasalt abrosz, az abroszon keményített, fodros csipketerítő. A szobában szentkép és csendélet-utánzat. Az előszobát leválasztó furnérlemez falon tükör, alatta kis polc, rajta ruhakefe és fésű. Alatta kisszék, a kisszék alatt fadoboz, benne cipőboksz és újabb kefe. A lakás egyetlen fűtő alkalmatossága a csikókályha alakját utánzó, gázzal működő tűzhely. Ételek illatát ritkán lehetett érezni nála, állítólag egy héten egyszer főzött, és az elég is volt neki a hét napra.
Bizonyára valami haj alá tehető pótlékot használt, mert közelről szemlélve láttuk, hogy mennyire vékony a haja szála. Egy idő után arról kezdtünk meggyőződni, hogy Vera néni egy túlvilági lény, lehet, Isten küldte vissza ide a földre, hogy tanítson és őrizzen még minket egy kicsit. Azt láttuk, hogy nem eszik, nem iszik, a tűz csak elvétve van meggyújtva nála, nem jár vásárolni, de mindig makulátlan tiszta, ránctalan ruhában, nagyon szolid szoknyában és kiskabátban áll lakása ajtaja előtt. Olykor csattogó hidegben kimérten megteszi a háza előtti négy-öt lépést, megszámlálhatatlan egymásutánban.
Ha sütött a nap, megdicsérte azt, mintha a nap csak Vera néni dicsérete után kapná meg az önbizalmát. Ha esett az eső, kifejezte azon örömét, hogy mennyire jót tesz az eső a növényeknek. Ha hullott a hó, azt mondta, hogy eszébe juttatja gyermekkora karácsonyait, székelyföldi szülőfalujában. Bevallom, volt idő, amikor a konyhaablakból lestük, hogy mit csinál.
Aztán – mint aki jól végezte dolgát – bement a sokszor fűtetlen házba, végigsimította a keményített csipke fodrait, leült az ágya szélére, elővette a megkopott fényképalbumot, és szentséges lassúsággal forgatta annak lapjait. Onnan is töltődött. A múltból. Hiányolta azt a fajta emberi viszonyulást, elemi jó érzést, amiről ő úgy gondolta, hogy az mindenkinek természetes. Döbbenetes volt látni, hogy neki majdnem fizikai fájdalmat okozott az újfajta életvitel. Az a fajta, ahogy megérkeztek az udvarba az új lakók, és nem mutatkoztak be, nem is tettek úgy, mintha érdekelné őket, hogy más emberek is laknak még azon az udvaron. Nekifogtak lépcsőt cserélni, átalakítani, de még egy fél szó erejéig nem bocsátkoztak beszédbe azokkal, akik addig is az udvarban éltek.
Mi van ezekkel az emberekkel? Valami hiányzik belőlük, és másvalamiből túl sok van bennük, próbálkozott édesanyánk. Ha pedig már őt is zavarták a csörtető, kapzsi, érzéketlen megnyilvánulások, akkor csúnyábbakat is mondott, és ilyenkor Vera néni megkönnyebülten mosolygott:
Sokszor elképzelem, hogy milyen lesz amikor öreg leszek. Ha Isten nekem is megadja – mint Vera néninek – a több mint hetven évet, vajon hogyan fogom feldolgozni a társadalomból való kiszorulást, milyen képet fogok vágni az új lakókhoz, és honnan fogok töltekezni, amikor a világot hidegnek, magányosan idegennek fogom érzékelni?
Annyit mindenesetre megtanultam, hogy töltődni kell.
Töltődni kell az emberséges szomszédok jóságából, amikor úgy érezzük, hogy az újak szinte elsodornak, miközben úgy tesznek, mintha észre sem vennének, mintha már nem is léteznénk. Töltődni kell emlékeinkből, megélt tapasztalatainkból, amikor kevésnek érezzük a földi szeretetet, és úgy tűnik, hogy mindenki, aki minket valaha is szeretett, visszaadta lelkét a Teremtőnek. Töltődni kell az értékeinkhez való ragaszkodásból, mint ahogy Vera néni is életbevágóan fontosnak tartotta, hogy asztalán az abrosz tükörsima legyen, a csipke keményített, a kefék a helyükön várják a használatot, a tűzhely pedig tiszta legyen akkor is, ha már nem ad meleget.
korábban írtuk
Demeter Melinda: A jövő elkezdődött
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
