Egy ilyen nyári szombaton éppen semmi dolgunk nem volt. Csodák csodájára. Elterveztem, hogy olvasok, pihenek és nézek egy jó filmet. Fél füllel hallottam, hogy kinyílik az ajtó és lassan becsukódik. Tudtam, hogy apu jött be a házba. Lassan a szobám ajtaján is nyikorogni kezdett a kilincs. Na, lőttek a szabad napomnak – gondoltam magamban. Apu jött be a szobába, kék sapkával a fején, vigyorogva.
Munkás ruhába bújtam, és felkészültem az újabb elvégzendő feladatra.
Felpakoltuk a terepjárót zöldségekkel, sütnivaló hússal, friss kenyérrel és egy kis sajttal. Az erdő felé vettük az irányt, ahol nem olyan régen fejeztük be a ház építését. Egy nem túl meredek domboldalra, az erdő szélére épült a kis házikó, ahol nem volt áram, hűtő vagy egyéb luxus. És pont ettől volt olyan jó.
Amikor leparkoltunk az autóval, mintha egészen megváltozott volna édesapám arca. Mosolyogni kezdett, nem is tudtam, hogy ilyen sok foga van. Tett-vett, pakolászott. Elővette a fejszét és hasított egy kis fát. Hevesen sütött a nap, de fújt egy gyenge szellő, ami éppen kellemessé tette az időjárást. Előkészítettem a szalonnát, amit ilyenkor mindig vittünk magunkkal, és felvágtam a zöldséget. Közben a tüzet is felélesztettük. Alig váltottunk néhány szót, kíváncsian vártam, hogy mit kell tennem, mennyi fát kell hordanom és honnan.
Amíg vártuk, hogy leégjen a fa, besétáltunk az erdőbe. Száraz ágakat gyűjtöttünk, és figyeltük a fán fel-le szaladgáló mókusokat. Előkerültek a szalonnasütő nyársak, és letelepedtünk a tűz mellé. És akkor elkezdtünk beszélgetni. Egyszerű dolgokról, semmiségekről. Milyen az időjárás, hogy megy az autó, és mit kell csinosítani még az erdei házikón. Alig telt el tíz perc, amikor rájöttem: apu nem is akart dolgozni.
Nem volt feladat vagy megoldandó lecke. Egyszerűen csak időt szeretett volna eltölteni velem. A maga egyszerű, munkás-, apukás módján.
Félóra múlva megsült a szalonna. Megosztottunk egy fél üvet sört, és ültünk a szenes csutakon. Csendben ettünk, szalonnát, hagymát, túrót, apu kedvenceit. Nagyon gyorsan, szinte észrevétlenül eltelt a nap. És visszagondolva, alig csináltunk valamit. Nem hordtunk fát, sem vizet, nem kellett takarítani, sem szegeket verni. Eleinte furcsáltam, hiszen apu ritkán csinált ilyet, vagy inkább nekem nem tűnt fel korábban. Összepakoltunk, elmosogattam az edényeket, kioltottuk a tüzet és bezártuk az ajtót.
Ahogy haladtunk lefele a dombról és visszanéztem a házra, majd apura, egyszercsak minden szénacsinálással töltött délután, minden szálka a kezemben és az összes nyári munka értelmet nyert. Többé nem volt elviselhetetlen púp a hátamon. Vagy valahogyan csak átalakult az a púp. Már nem volt kellemetlen, sőt örültem, hogy van nekem.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Érett apák: Most van időnk babázni
Nem fiatalok – pontosabban már jó ideje fiatalok –, és újra belevágtak az apaságba. Csinta Samu hatvanévesen kezdett újra babázni, a világutazó Szabó Zoltán Kobra ötvenes fejjel vált főállású apává. Dávid Botond, székelyudvarhelyi fotóművész – viccesen szólva – unoka helyett kapott egy újabb saját gyermeket magának. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. júniusi lapszámában jelent meg.)
