Délelőtt random megkérdezte a férjem, van-e kedvem ma egyet szaladni? Konstatálhatta, hogy kezdek otthon besokallni, s újfent a sárkánytűz eszközével kezdtem óvni otthonunk melegét. Valami megoldás kell a kifújásra. Még mielőtt lebeszélhettem volna saját magam, könnyelmű „persze” volt a válaszom, s meg is beszéltük, hogy mi módon fogunk este, majd ha lennebb hagy a perzselő nap, egy családként részt venni anya szaladásán. Mert – ugye – az egészséges életmód és mozgás fontossága jegyében, amiről egyébként hú, de mennyit papolunk, mégsem mondhattuk a nagyoknak, hogy ti most ne szaladjatok!
A fiam hízelegve megjegyzi: – Anya, egy ilyen jó csajnak jól passzol a szaladás. Kiérzem én, hogy az iménti pimaszságért való kiengesztelésnek szánja a bókot, de még így is büszkén vonulok a pálya felé. S egy pillanatra felidézem, hogyan fényezték a hiúságom az elismerő pillantások tíz, húsz vagy ki tudja hány kör után annak idején. Hol van az már? Évtizede és sok mínusz kilóval ezelőtt.
Egy ritmusos olasz zenei aláfestést választok, hitem szerint ez most motiváló lesz, ha az olaszországi nyaralásunkra gondolok köreimet róva, s elképzelve, hogyan is fog festeni jól karbantartott anyatestem bikiniben. Persze, ha tisztességesen szaladok addig is. Elkezdem felmérni a mezőnyt, örömmel látom, hogy nem vagyunk túl sokan. S mielőtt elkezdeném magam máshoz méregetni, gyorsan elhessegetem az effajta gondolataim.
Élvezem már gyengülő simogatását arcomon. Zsigerből jönnek a mozdulatok, s egyszerre megcsap a szabadság szele. Ezzel a lelkesedéssel indulok futólépésben. Meglátják a nagyok, hogy elindultam, így a nagylányom mellém szegődik, s kezd valamit magyarázni, de nem hallom a zenétől. Nem adja fel, lohol mellettem és mond, mond. Kiveszem a fülhallgatót, erre azt mondja semmi, és lemarad. Visszarakom, kocogok tovább. Respiro piano! Éppen ezt mondja a fülembe a dal. Mindjárt utolérem a babakocsit toló férjem, valamiért megállnak, én a babakocsi kerekébe botlom. Szaladok tovább, hátra nézek, észrevett a kicsi, elpityeredik.
Lemaradnak. Kicsit tovább a fiam integet. Visszaintek, de megfogadom, hogy nem állok meg. Újra lassú kocogásba lendülök, amikor megcsap egy zerge könnyedségű és hozzám képest gepárd gyorsaságú, nálam súlyban és talán korban is jóval csekélyebb szaladó sebességének szele. Huss, elillan mellettem.
Na jó, most hagyom abba ezt a bohóckodást, gondolom. Kétségbeesetten nézek körül, keresem a családom minden tagját a tekintetemmel, és azt szeretném, ha mindenki látná, hogy ők mind hozzám tartoznak. Respiro attentione, mondja most a fülembe. És igen, elkezdem a légzésem figyelni. Nem állok meg, megyek tovább. Lehet, ha én szaladok a leglassabban,
És a négy családtagom értem van itt, és igenis büszke rám. Ettől hálát érzek. Két kör után meg kell állnom. Alvásidő a kicsinek, és nem boldogulnak. Leülök a szaladó sáv mellé, és a mellemre rakom. A mellettünk elszaladók elismerő pillantással néznek most ránk. Elalszik. Rendíthetetlenül állok vissza a szaladó sávra. Még három kört szaladok és gyalogolok váltva, mégis úgy szállok le a pályáról, mint egy győztes gladiátor!
Este, amikor lefekszünk, hozzám bújik a fiam, és a szaladásról beszélgetünk.
– Anya – mondja édesdeden, és én várom, hogy milyen kedvességgel jön most. Akkor megint nem lesz nagy a hasad? – kérdezi.
Respiro piano. Mondom magamnak és felkacagok.
korábban írtuk
Sándor Ella: Az utolsó kalongyarakó
Két nyomós okom is lenne, hogy otthon maradjak, de amikor meglátom, hogy édesapám a sütő előtt feni a sollót, már tudom, hogy elvesztem. Lassan hetvenéves, de attól a tizenáras földtől nem ijed meg. Addig vágja, amíg le nem fogy.
