Ahogy ezt pötyögöm, Leo mellettem alszik a hotelszobánkban. Körülbelül egy órába telt, mire sikerült elaltatni, mert nehezebb éjszakánk volt, ami azt jelentette, hogy reggel később kelt, így délben nem volt még elég fáradt.
Ráhangolódni annyira a gyermekre, hogy tudd, mikor van szüksége a határozott irányításra, és mikor lehet lazítani kicsit a gyeplőn.
Mi szeretünk Leóval utazni, és eddig többnyire ő is élvezte a kalandjainkat. Igyekszünk mindig az ő igényeihez igazodni, nem betervezni olyan dolgokat, amikről sejtjük, hogy túlstimulálóak vagy éppen unalmasak/fárasztóak lennének számára.
Persze azért időnként melléfog az ember. Azt hittük például, hogy vízimádóként Leót nem tudjuk majd kiszedni a tengerből. Egyéves korában voltunk már vele Olaszországban, amikor túl hideg volt a víz a lubickoláshoz, de a hullámokat hahotázva élvezte. Ehhez képest most a második napon kijelentette, hogy ő többet nem megy be, mert a tenger hideg (nem volt az) és sós (oké, ezzel nem tudok vitatkozni). A valódi problémát persze a hullámok jelentették, és hogy első nap kicsit többet ivott a habokból, mint kellett volna.
Egy adott ponton konkrétan elkezdtem mondani neki, hogy de medencében otthon is tudunk fürdeni, akkor nincs, amiért elutazzunk, és annyi pénzt adjunk egy tengerparti nyaralásra. Ezen a ponton esküszöm, egy pillanatra elhagyta a lelkem a testem, és kívülről láttam magam, ahogy a nyaralás értékéről papolok a két és fél évesemnek, akinek nulla fogalma van a pénzről. Igazán vicces lehetett volna a szituáció, ha nem vagyok annyira ideges – így utólag már látom a helyzet komikumát.
Elterveztem, hogy boldog családként fogjuk együtt élvezni a tengert, és óriási homokvárakat építünk majd (ez egyébként többször meg is valósult). Ehelyett láttam lelki szemeim előtt, ahogy azzal telik majd a nyaralásunk, hogy a férjemmel felváltva bébiszitteljük a gyereket a medencében, hogy legalább egyikünk lemehessen addig a partra.
Egy másik napon sikerült befizetnünk egy másfél órás hajókázásra, amit Leo körülbelül tíz perc után gyűlölt. A hajó alja egy tengeralattjáróhoz hasonlóan volt kialakítva, mindkét oldalon ablakokkal, így meg lehetett figyelni a halakat, a vízi életet. Elméletben nagyon jól hangzott a dolog, viszont odalent nagyon erőteljesen hallatszott a motor, Leo pedig fél mindentől, ami hangos, így egy idő után sírni kezdett, hogy le akar szállni, amire nyilván nem volt lehetőség. Bennem meg – persze, mint minden megfelelési kényszerrel élő emberben – egyre csak nőtt a frusztráció, hogy Leo nem érzi jól magát, és én nem tudok segíteni neki.
Mérges voltam magamra, amiért nem gondoltam rá, hogy lehet, túl kicsi még egy ilyen kalandhoz, és ha nem jön be neki, nem lehet csak úgy elsétálni. De mérges voltam Leóra is.
Jobb pillanataimban persze be tudom látni, hogy Leo egy kisgyermek, és túl nagyok az elvárásaim vele szemben. Azon is sokat szoktam gondolkozni, hogy társadalmi elvárás az, hogy a gyermek hálás legyen a szüleinek mindenért, amit kap tőlük. De egyrészt az a gyermek nem kérte, hogy megszülessen, a szülei döntöttek úgy, hogy vállalják, így a felelősség is teljes mértékben őket terheli. Másrészt meg, ha őszinték vagyunk magunkkal, szerintem mindannyian belátjuk, hogy nehéz olyan dolgokért hálás lenni, amit nem is akartál.
Nyilván vannak kivételek, de általánosságban valószínűleg elmondható, hogy ha a két és fél évesem nem ujjong az örömtől egy olyan tevékenységen, amit teljes mértékben én találtam ki és szerveztem le neki, valószínűleg nem vele van a gond. Ahogy mondtam,
Egyik oldalam azt gondolja, hogy fölösleges egy kisgyermekre haragudni, én vagyok a felnőtt, igazán túl lehetnék rajta. Amúgy sem dől össze a világ, csak mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. És – ami valahol mélyen óriási félelmem – nem fog Leo kevésbé szeretni, csak mert elhoztam egy olyan hajókázásra, ami neki nem telik annyira jól.
A szülőséghez az is hozzátartozik, hogy néha csalódást okozok a gyermekemnek, vagy hagyom, hogy megküzdjön a nehezebb helyzetekkel és érzésekkel, nem próbálok mindig mindent megoldani neki. Na, ez! Ez is mehet a „dolgok, amelyekről senki nem mondta, hogy ilyen nehezek lesznek szülőként” végtelen hosszú listájára. A másik oldalam viszont az én saját, belső gyermekem, aki túl sokszor érezte azt, hogy nem elég fontos, az ő igényei nem számítanak, aki fél a visszautasítástól, és nem akar senkinek csalódást okozni.
Az anyasággal folyamatosan gyógyítom ezt a belső gyermeket is, de ez a folyamat nehéz és fájdalmas. A várandósságom alatt olvastam az átvirrasztott éjszakákról, a hasfájós babákról, számítottam mindenféle nehézségekre, de a triggerekre, amiket a gyermeked nyom be benned, senki nem tud igazán felkészíteni, hiszen azok teljes mértékben a sajátjaid.
Szóval így telt a mi várva-várt nyaralásunk. Talán kissé (há)borúsnak festettem le, de tele volt csodás pillanatokkal, életre szóló élményekkel, sok nevetéssel, fürdéssel és napozással is. Nem utolsó sorban elolvastam egy egész könyvet! Összességében – azt hiszem, itt mindhármunk nevében beszélhetek – nagyon örülünk, hogy eljöttünk, bár annak is, hogy holnap hazamehetünk. Azért frusztrációk meg csalódások ide vagy oda, már alig várom a következő közös utunkat!
korábban írtuk
Fekete István: Vak pilóták vagyunk gyermekeink digitális életében
Amikor ötévesen adjuk gyermekünk kezébe az okostelefont, akkor a felnőttkori öngyilkossági gondolatok kockázatát 48 százalékra növeljük, szemben a tizenhárom évesen telefont kapók 28 százalékával. Ez nem technológiaellenesség, ez tény.
