Villáminterjú Finta Erikával: Szeretem meghallgatni az embereket

Egy huszonéves ikerpár édesanyja, a Szentegyházi Városi Könyvtár könyvtárosa, és a Hargita megyei kisváros kulturális életének egyik mozgatórugója. Finta Erikának a munkahelye egyben a második otthona. Ezúttal ő engedett „villám-bepillantást” az értékrendjébe.

Fotó: Veres Izolda

– Hogyan indul a reggeled?

– Szeretek korán kelni, úgy hosszabbnak tűnnek a napok. Sokszor hajnalban főzök, lábujjhegyen teszek-veszek a konyhában. Ha edzésnap, akkor már hatkor a teremben emelgetem a súlyokat.

Igyekszem fenntartani a jó fizikai erőnlétet, ülőmunkám ellensúlyozására ennek nagy szükségét érzem.

Utána gyors zuhanyzás, szépítkezés és a szokásos minimum tíz perc bambulás a szekrény előtt, hogy megint mit vegyek fel. Aztán irány a munka, ahol vár a napindító, jó erős fekete.

– Mi a legjobb tulajdonságod?

– Úgy gondolom, nagyon jó „hallgató” vagyok. Lehet, furán hangzik ezt jó tulajdonságként megnevezni, de

szerintem óriási szükség van meghallgatni az embereket, főleg a gyermekeket.

Mindannyian futunk valamerre, nincs időnk elcsendesedni, lelassulni, igazából szóba állni a körülöttünk lévőkkel. Ha valakivel megoszthatod a vívódásaid, a mindennapi gondjaid, ha valaki meghallgat, az sokszor felér egy kisebb terápiával. Hatalmas empátiával működöm már kiskorom óta, szeretem az embereket, szeretem meghallgatni, megérteni őket.

– Mitől félsz a legjobban?

– Közeli ismerőseimnek szoktam mondani viccesen, hogy attól félek (tartok), nehogy lemaradjak valami jóról. Nyilván nem ezek a valós félelmeim, de azokról nem szoktam beszélni, és most sem szeretnék.

– Mi a legértékesebb tulajdonod?

– A legértékesebb tulajdonom valójában nem is az enyém – mégis minden szálammal hozzá kötődöm. Ez a településünk könyvtára, amely nem csak a munkahelyem évtizedek óta, hanem a második otthonom. És nemcsak az otthonom, menedékem, lassan életteremé vált. Már szinte egy vagyok vele.

– Ha egyetlen dolgot megváltoztathatnál magadban, mi lenne az?

– A túlzott óvatosságom, tétova mimóza énemet engedném útjára. Jöhetne helyébe több magabiztosság és merészség, több spontaneitás.

– Mi a legkedvesebb elfoglaltságod?

– Több is van, de most ősszel az eltevések jutnak eszembe. Imádok mindent – amit csak lehet – befőttesüvegbe zárni, konzerválni, lefagyasztani. Szeretem, ha tele a kamra, pince, fagyasztó a saját kezűleg elkészített finomságokkal. Nem feltétlenül a tartalékolás miatt, egyszerűen jó érzéssel tölt el feltölteni a polcokat, rendesen kikapcsol ez a fajta „alkotás”.

– Kik a kedvenc íróid?

– Minden jó könyv után úgy érzem, na, ez lesz a kedvenc íróm, aztán találkozom egy másikkal, és azt is ujjongva fogadom be. Mostanában a magyar írók könyvei találnak meg leginkább.

Márai Sándor művei különösen közel állnak hozzám, bevallom, némelyik nehéz olvasmány nekem, de minden mondata újraolvasásra hív, elmélkedésre késztet.

Nagyon el tudok merülni Erdős René gondolataiban. Szabó Magda írásai is nagyon közel állnak a szívemhez. Szeretem Gárdos Péter könyveit, jókat derülök Királyhegyi Pál kifinomult humorán. Mélyen megérintett Visky András Kitelepítése, a mai napig többször is fellapozom, újraolvasom egy-egy részletét. Magával ragadott Totth Benedek stílusa is, őt nemrég fedeztem fel… s még sorolhatnám.

– Kik a te hétköznapi hőseid?

– Nagyra becsülöm és tisztelettel nézek fel a sérült személyeket gondozókra vagy a sérült gyermekeket nevelő szülőkre, akik mosolyogva teszik a dolgukat, nem nyavalyognak minden apróságon, csak viszik a vállukon azt, ami nekik adatott.

– Mi a mottód?

– Az élet adott pár pofont, de megtanultam: amíg nem betegség vagy halál, minden csak megoldandó feladat.

– Mikor és hol voltál életedben a legboldogabb?

– A legboldogabb a szülés utáni pillanatokban voltam, amikor tíz perc eltéréssel, egymásután felsírtak az ikergyermekeim. Pár év küzdelem és várakozás előzte meg ezt, úgyhogy azóta is

az anyasággal járó örömök, fájdalmak, aggódások sora, a gyermekeim sorsfordító pillanatainak megélése, meglépése számomra a boldogság.

Nincsenek nagy elvárásaim az élettől, a gyermekeim boldogsága, sikerei hordozzák a mindennapokhoz való viszonyulásomat.

– Ha létezik halál utáni élet, te miként vagy kiként térnél vissza a legszívesebben?

– Ezen sosem gondolkodtam. Úgy érzem, annyi tennivalóm van ebben az életben, annyi megoldanivaló, hogy eszembe sem jut, mi lenne, ha kapnék még egy teljesen másik életet, más formában.

korábban írtuk

Mi is voltunk iskolások – ezt hoztuk magunkkal
Mi is voltunk iskolások – ezt hoztuk magunkkal

Szerzőinket arra kértük, meséljenek saját iskolás éveikről, az onnan hozott útravalóról, arról, hogy felnőtté formálódásuk folyamatához miként járult hozzá az iskola vagy egy-egy nagyhatású pedagógusa.