Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol még a kurta farkú malac is kétismeretlenes egyenleteket túr az út porába, ahol a párhuzamos vonalak is találkoznak, és elmetszik egymás végtelenbe tartó magányát, volt egyszer egy király, és annak egy gyönyörű felesége. Ez a pár huzamosan együtt élt, de mégis párhuzamosan egymással, az ő életvonaluk valahogy nem akart egymásba fonódni, pedig ugyanazt az ágyat használták. A király alvásra, a királyné álmodozásra. Az volt a bajnak az oka, hogy a király minden idejét a tudománynak szentelte, és nem a csodálatos királyasszonykának. Néha ugyan kiszámolta a nő testtömeg indexét, izgalmas íveket és félgömböket fedezett fel a mellkasán és tomporán, illetve a derék-csípő arányát méltatta, de arra már nem hajlott, hogy meg is simogassa a kecses idomokat. Még a hálószobájuk falát is telefirkálta fura matematikai krikszkrakszokkal, mértani ábrákkal és félelmetesen hosszú képletekkel, de amikor boldogsága a csúcsra hágott, és kiélvezte a halmazokat, akkor már nem volt hajlandó a feleségével tovább halmozni az élvezeteket, inkább jóízűen horkolni kezdett. Szegény mellőzött nő tűrt jó hosszú ideig, mígnem egy este, amikor a király az asszony végtelen türelméhez szeretett volna hozzáadni még egyet, megelégelte a dolgot, és kifakadt a királynak. Sajnos, az nem értette meg, hogy a testi szerelem is olyan természetes, mint a nem negatív egész számok, tehát a 0, 1, 2, 3, … számtani sorozat tagjai. Semmibe vette az asszony vágyait, matematikailag egész pontosan nullába, pedig tudnivaló, hogy nullával nem lehet semmit megosztani, még az ágyat sem.
{hirdetes}
Másnap, pirkadat után, amikor a férj már hatványozva vetette bele magát a szellemi élvezetekbe, és egy kör közepén álldogálva vakargatta az állát, a királyné kisirült mellőle, és egyenesen a szomszéd lakosztályba sietett, a varázslóhoz. Ez a varázsló jó barátja volt a királynak, azért is tartotta magához közel, mert állandóan szállította neki a számtanpéldákat, viszont nem hagyták hidegen a tüzes fehérnépek sem, pedig álcázás gyanánt melegen ajánlotta magát. Szakadatlanul fogyókúra recepteken dolgozott, amivel felcsalogatta magához őket, és azt csinálta velük, ami a királynak eszébe sem jutott a felesége láttán. A nők persze ettől fogytak, és nem a löttyöktől, pedig ezeket utóbb még a királyi drogériában is kínálgatták, drágán és hasztalanul.
A királynő a varázslónál kiöntötte a lelkét, és valamilyen bájitalért könyörgött, amit belecsempészne az ura italába, hátha kedve támadna a nulláról legalább az egyre jutni. A varázsló azonban, ahelyett hogy kotyvasztott volna valamit, figyelmesen és odaadóan meghallgatta az asszonyt, és egy jó nagy acélszeget nyomott a finom kezébe:
– Úrnőm – mondta neki fejet hajtva-, ez a szeg segít majd a bajodon, csak tedd azt, amit tanácsolok! Válassz ki a király mértani ábrái közül egyet, amit a fal túlsó oldalára rajzolt, és valahányszor elutasít, karcold jó erősen körbe annak a vonalán! Légy türelmes, és meglátod – folytatta huncutul –, el fog jönni az a pillanat, amikor a forró vágyad egy csapásra teljesülni fog.
Azzal az asszonyt elbocsátotta, ő maga pedig elégedetten dörzsölte össze a kezeit.
A királynő megfogadta a tanácsot. Kiválasztott a falon egy téglatesthez hasonló otromba hasábot, és valahányszor a férje horkolni kezdett mellette, a szeggel végigkarcolta annak vonalait.
Telt-múlt az idő, a király még mindig számokkal feküdt és nem egy igazi numerával, a királynő pedig egyre dühösebben karcolgatta a szeggel a falat. Egyre mélyebben kellett vésnie, míg az egyik este, talán az ezrediken, amikor a tücskök cirpelését elnyomta a pamlagról felszálló hortyogás, megmozdult a falban a nagy kő. Egy láthatatlan kéz leemelte a fal túloldalán, és egy gyertyaláng világított át:
– Jöjjön, asszonyom – suttogta a varázsló –, eljött a pillanat, amit ígértem.
Itt a vége, kuss el véle, a királynő titkáról nem illik tovább pletykálni.
