Fél évet tanultam Spanyolországban, Andalúziában, ahonnan mondhatni „kézenfekvő” volt átugrani komppal Marokkóba. Az ötletben csak az hibázott, hogy mivel a tanulmányi időszakom végére terveztük a kirándulást, az algecirasi kompkikötőben egy 28 kilós hátizsákkal – amiben serpenyő és tankönyvek is voltak – vártam a „kaland” kezdetét.
Mivel Marokkóban a csomagmegőrző nem „divat”, többnyire a hátizsákommal gyalogoltam a medinákon, azaz az óvárosok szűk utcáin, a zsúfolt piacokon.
Hála az európai fennhatóságnak, Marokkónak egész jól kiépített vasúthálózata van, de közkedvelt opció a taxi is, ami döbbenetesen olcsó tud lenni, ha az ember nem szégyell gátlástalanul alkudni.
Tangerben szembesültünk azzal, hogy éppen ramadán van: a testi-lelki megtisztulás, a böjt időszaka, amikor napkeltétől napnyugtáig nem esznek, nem isznak és nem dohányoznak a muzulmánok. Ilyenkor nem illik nyilvánosan enni, inni, cigarettázni még a turistáknak sem, amit szendvicsekkel kiránduló dohányosként kicsit nehéz áthidalni. A ramadánnak azonban előnye is volt: napnyugta után az utcák egy csapásra kiürültek, mindenki hazasietett enni, így minden este volt egy óránk, amíg tömeg és nyomuló árusok nélkül szívhattuk magunkba az egyedi hangulatot.
A Földközi-tenger partján található Tanger után bevetettük magunkat az „igazi” Marokkóba, Fezben folytattuk a felfedezést. Fez a kézművesekről, a bőrcserzőkről, a műhelyekről híres, amelyekbe a turista is betekintést nyerhet. Meknesz szintén izgalmas város, Marokkó egykori fővárosa, a négy királyi város egyike, ahol a helyi építészet néhány igazi remekét is megcsodálhatjuk.
Casablanca szintén felkerült a bakancslistánkra, bár tudtuk, hogy „nem a legszebb” város, egykori varázsa – amelyet a nevét viselő filmből ismerhetünk – mára elvesztett. A franciák által a 20. század elején felépített impozáns épületek ma pusztulnak, omladoznak.
Marrákes az ország egyik legkedveltebb célpontja, hiszen itt található a híres Dzsema el Fna piac, illetve több csodás palotának is otthont ad, amelyek látogathatóak. Bár Marrákes kissé „turistás”, ennek ellenére is elbűvölő, az ezeregyéjszaka meséinek világába kalauzol, a csodás szőnyegekkel, szőttesekkel, egzotikus ízekkel.
Marokkóban érdemes mentás bárányt enni (bárány tagine), csicseriborsó levest és datolyát. A tea a legelterjedtebb ital, és ha valaki alkoholt, például sört szeretne, annak külön izgalma van – nagyvárosok szupermarketjeiben útlevéllel lehet vásárolni, nyilatkozattal, hogy a vevő keresztény, ugyanakkor „pult alatt” is lehet kapni, bár az ilyen vásárlások néha sötét sikátorokba vezetnek.
Mi a sivatagnak csak a kapujáig látogattunk el, az Aït Benhaddou erődöt néztük meg, ahol – többek között – a Gladiátort és a Trónok Harca egyes jeleneteit is forgatták. A taxisofőrünk mesélte, hogy több filmforgatáson is dolgozott helyi sofőrként, ugyanakkor azt is, hogy nehéz úgy vezetni, hogy egész nap nem ihat. Néha úgy érzi, elájul. Mint magyarázta, a gyerekeket tíz éves koruk körül kezdik hozzászoktatni a ramadánhoz, addig ők nem kell a szigorú előírásokat betartsák.
Néha nagyon nehezen ráztunk le egy-egy agresszívebb helyit, aki szeretett volna a vezetőnk lenni, és a nemleges válasz ellenére is fizetséget követelt, volt, hogy egy gyerek igazított útba rossz irányba, majd egy „gyanús” helyen pénzt követelt. Az erélyes fellépés általában segített, de olyan is megesett, hogy a helyiek „védtek meg” minket. Nőkkel nem tudtunk barátkozni, de a férfiak segítőkészek és barátságosak voltak, sokan tiszteletüket fejezték ki, amiért anya és lánya együtt utazik. Visszavágyom Marokkóba.
Fotók: Tóth Gödri Iringó
Ízek, imák, Bali: egyeseknek kultúrsokk, másoknak a nyugalom szigete
