Hatalmas bajusz, mosolygós szem, fantasztikus életöröm. Óriási energia árad belőle. A Hargita megyei Balánbányán él, itt és a környék településein tanítja a gyermekeket a mozgási anyanyelvükre, a néptáncra. 2012-ben együttese, az Ördögborda lett a közönség kedvence a Duna Televízió Fölszállott a páva című tehetségkutató műsorában, ahová ő be sem akart nevezni. A gyerekek vették rá. Sándor Csaba pedig a gyerekekért – mindent…
A Nagyhagymás mészkő fennsíkja alatt, az Olt folyó eredeténél, az Egyeskő sziklatömbjének vigyázásával, mesék és legendák övezte vidéken él egy kis közösség, mely hűségesen őrzi őseinek hagyatékát. Ám az identitás megtartása egy vegyes lakosságú, mesterségesen felduzzasztott, óriási munkanélküliséggel küszködő városban hatalmas erőfeszítést igényel. Balánbányának szerencséje van. Mert a napi konfliktusoktól sem mentes településen, ahol a megfelelő magyar oktatásért is küzdeni kell, él egy ember, aki minden energiáját a jövőbe, a gyerekekbe fekteti.
– Büszke a bajszára?
– Nem kérkedek vele, de persze büszke vagyok rá. Már gimnázium végefelé megnövesztettem, akkor még amolyan nyalka legénytoll volt ez, aztán egyetem alatt szakállam is lett, így kevésbé látszottak az érzelmeim az arcomon, ez jól jött a szekusok miatt. A katonaság alatt lerövidítettem, ahogy ott nevezték, „takonybajuszt“ viseltem. Aztán két alkalommal levágtam, de a gyerekek megijedtek, azt mondták, hogy „Csaba bácsi, olyan csúnya vagy“. Mit csinálhattam volna, ha a gyermekek így kiosztottak?! Visszanövesztettem. A bajusz hozzámnőtt, szervesen hozzátartozik az arcomhoz. Majdnem minden ember, akire felnéztem, vagy akitől bölcsességet tanultam, bajuszos volt. Például a nagytatám, valamint a tanítómesterem, Szász Anti bácsi, ifjoncként tőlük lestem az életet.
-Mikor táncolt életében először? Persze minden kisgyerek billeg a ritmusra, dallamra, de nem erre gondolok. Hanem amikor már népzenére, párral táncolt.
– Csíkszentdomokosi születésű vagyok, és mint minden rendes falusi gyerek, a szülőkkel együtt mentem én is lakodalomba, és édesanyámat kötelező volt megtáncoltatni, ezt nem lehett kivédeni soha. Én nyitottam a táncot, még édesapám előtt fel kellett kérnem édesanyámat, utána mehettem játszani, de addig sehova.
– A középiskolát a Márton Áron Gimnáziumban végezte. Akkor már létezett táncház Csíkszeredában, bár sokan nem örültek neki… Ön járt?
-Persze, de az iskolában tiltották. Így minden kedden este kiszöktünk a bentlakásból, és minden szerda reggel perzsára kerültünk. Ez három évig ment. Tizenegyedikben megmondtam az egyik nevelőnek, hogy hiába zárnak be, úgyis kiszököm. De ha elkap, megverhet. Soha nem sikerült elkapnia.
– A számonkéréskor mivel tudott érvelni?
– Tizenkettedikben az arcába mondtam az igazgatónőnek, hogy tudom, hogy az édesapám táncospárja volt régen, és imád táncolni. Ráadásul évek óta járok a gimnázium tánccsoportjába, az bezzeg jól jön, ugye?! Akkor oda se menjek? Nagyon érzékeny kamasz voltam, szinte sírtam, amikor ezeket mondtam. Ő erre úgy reagált, hogy értsem meg, egyszerűen nem szabad, nem engedhet. De én akkor is mentem.
– A táncház gondolom Kolozsváron is probléma volt, nem?
– Persze. Meggyült a bajunk a Szekuritátéval nem egyszer.
– Hogyan került Kolozsvárra? Egy néptáncimádó kamaszból hogyan lesz geológushallgató Kolozsváron?
A beszélgetés folytatását a Nőileg novemberi számában olvashatják.
