„Az elmagányosodás, mint korunk egyik tapasztalható jelensége, több kategória szerint is csoportosítható korosztálytól, szereptől, pozíciótól, kapcsolattól, nemtől és életkortól függetlenül. A magányosság definiálása nem egyszerű, valahol érzés szintjén lehet a gyökere, hogy mikor, kikkel, milyen helyzetben érzi az ember magát jól vagy magányosan. Én semmiképpen sem azonosítanám az egyedülléttel, sőt, azt gondolom, hogy az egyedüllétre időnként nagyon is szükségünk van” – mondja Ábrahám Kassay Tünde, a Kalot Egyesület lelki gondozója.
„Az elmagányosodás az én értelmezésemben egy hosszabb ideje tartó-, szinte állandónak nevezett-, érzelmi kapcsolatokat nélkülöző-, érzelmileg elhanyagolt állapot, amiből hiányzik a minőségi egymás iránti érdeklődés, odafigyelés. Idősebb korban az életfolyamatok pezsgése, a nagy megvalósítások,
az értelem és érzelem keresése után az elcsendesedés életszerű folyamata állhat be, és ez így van rendjén.
De talán ez lehet az a szerencsés élethelyzet is, amikor eldöntheti az ember – mivel ráhatással van a saját életére –, hogy milyen formában, tempóban, társaságban tölti ajándékba kapott idejét” – hangsúlyozza a lelki gondozó.
„Önző és rugalmatlan lettem”
„Ha nagyon őszinte vagyok magammal, azt mondom, hogy a számtalan előnye, kényelme mellett a hosszú egyedül élés bizonyos értelemben önzővé tett, és bizonyos mértékű rugalmatlanságot eredményezett. 35–40 év fölött – ki kell mondanunk – egy társsal való együttélés lemondásokkal is jár. Ha 10–15 éven keresztül úgy éltem az életem, ahogy én akartam, úgy rendelkeztem az időmmel, pénzemmel, energiámmal, ahogy én szerettem volna, a lakásban minden ott volt, ahová én tettem, és ez egyik napról a másikra feje tetejére áll, sok nehézséget jelent. Ilyenkor a társra találás már nem (csak) a huszonévesekre jellemző rózsaszín ködöt jelenti.” Melinda, 40 éves
Ki a „hibás”?
A tehetetlenül, tétlenségében elmagányosodott ember dühös, sokszor nem érti miért van ez az állapot, kérdéseket keres, hibáztat, okol, megnevezi állapotának külső okát, tényezőit. Ez idővel haraggal társul, és egyre csak gyülemlik, ami önmérgező és ártalmas a lelki-testi egészségre egyaránt. A magány érzése miatt ugyanakkor könnyen kialakul a céltalanság, a harag, a kontrollvesztettség, melyeknek révén
mély és nehezen kezelhető állapotba lehet kerülni, amely egészen a depresszióig vezethet
– sorolja a lehetséges következményeket Tünde.
„Vannak azok az emberek, akik kevés emberrel tartják a kapcsolatot, nem szociálisak, de igazából jól elvannak, jól érzik magukat, csupán introvertáltak. Van ugyanakkor az a réteg, akik nem tartják senkivel a kapcsolatot, a félelmeik miatt. A saját szerepüket, amit betöltenek egy kapcsolatban, kicsinek, lényegtelennek tartják, mert nem gondolják, hogy elég fontosak mások számára. Ezekre az emberekre jellemző a bezártság, előítélet alakul bennük, ami nehezíti a kilépést ebből az állapotból. Sokszor saját magukat gátolják meg abban, hogy változtassanak ezen, mert félnek, sok bennük a gátlás, így könnyen lesz ez egy végtelen körforgás.”
Egyre fiatalabb korosztályokat érint az elmagányosodás
„A fiatal felnőtteknél a kamaszkor rettenetesen nehéz életszakasz önmagában is, amit ha a felnőttek nem megfelelően kezelnek, könnyen magányos időszakká válhat” – figyelmeztet a szakember. „Ma a „kütyük világában” könnyebben kialakul egy saját burok, behatárolt élettér, amely lassan egyfajta elszigeteltség felé vezethet. Ez az időszak ugyanakkor egy intenzív lázadással is jár, fontos kérdés, hogy ebben szülőként, felnőttként tudunk-e támogatóak lenni, vagy – még ha akaratlan is – inkább bántjuk őket az ilyen és hasonló megjegyzésekkel, hogy „ameddig az én kenyeremet eszed, addig ez és az lesz”. Ha ugyanis a gyerek a felnőttben csalódik, mert rájön, hogy ő töri le az ambícióit, akkor be fog zárni, és ez is egyenes út a magány felé” – emlékezteti a szülőket.
A magányos fiatalhoz,
ha benne van már egy olyan állapotban, amit kilátástalannak lát, akkor lassan kell közelednünk, nehogy jobban bezárjon
– tanácsolja Tünde. „Sokszor egy apró, számunkra természetes gesztussal is elég lépnünk, hogy a megszokott komfortjából kizökkentsük őt, de apránként ezt is, nehogy hirtelen nagy inger érje. Tehát a kulcs a nyugodt gesztusokban rejlik. Kamaszok esetében ugyanakkor a szülőknek nagyon nagy felelősségük van. Nekik kell a hátuknál lenni, és ha úgy érzékelik, hogy régóta benne ragadt a magányos állapotban, lépni kell. Noha nagyon nehéz rést találni rajtuk, amin keresztül közelebb lehet kerülni hozzájuk, tudatosítani kell, hogy az a cél, hogy az ő világukból kapjunk információt.”
„Így sem vagyok egyedül eleget”
„Azt hinnék az emberek, hogy az egyedülállók állandóan egyedül vannak. Hát nem. Alig bírom kivárni azokat az estéket, amikor végre valóban egyedül lehetek, amikor nem jön hozzám senki, és nekem sem kell sehová mennem. Olvashatok az ágyban kedvemre, bármeddig filmezhetek. A legjobban talán azt szeretem az egyedül élésben, hogy csak azt főzök, amit én szeretek, így szinte mindig a kedvenc ételeimet eszem, és persze csak akkor, ha van hozzá kedvem. Ha két hétig nem főzök, azt sem hányja senki a szememre. Ugyanez igaz a takarításra is: a rendetlenség ugyan zavarja a szemem és a lelkem, de semmi nem történik, ha ma helyett csak holnap vagy holnapután teszem el/mosom ki/pucolom meg. Persze vannak negatívumai is az egyedül élésnek: anyagilag mindenképpen sokkal megerőltetőbb egyedül fizetni a rezsit, a lakbért és minden költséget – de hát nem bútorozok össze valakivel csak azért, hogy beszálljon a cechbe… Az ünnepek sem az év fénypontjai egyedül, valljuk be, a karácsonyok fájó üressége, ugyanakkor nekem az üzleti utakról hazaérkezés a gyengém: hideg lakásba, üres hűtőre, a régen megpenészedett kenyérre…” Kinga, 47 éves
Kamaszmagány és szárnybontogatás
„A beszélgetést úgy kell elindítani velük, hogy az ő érdeklődési körüknek megfelelően kell beszélni. Ha láttunk például egy olyan filmet, vagy hallottunk egy olyan zenét, ami őket érdekli, vagy ha edzésre járnak, van valamilyen hobbijuk, akkor arról kell beszélni. Ezáltal tudunk közeledni hozzájuk, mert így megnyílnak, érdeklődést tapasztalnak a szülő részéről, ez nekik nagyon fontos. A kamaszok többsége ugyanis nem fog oda menni úgy a szülőhöz, hogy figyelj anya/apa szeretnék beszélni veled arról, hogy… Felelősségük tehát olyan minőségi együttlétet tölteni velük, amelynek révén a gyereknek is kitűnik, hogy fontos a szülő számára, hogy érzelmi zavarodottságával együtt elfogadják úgy, ahogy van” – hangsúlyozza a lelki gondozó. Meglátása szerint ugyanis figyelnünk kell rá, hogy ne öljünk meg minden ambíciót, hiszen a gyerekek ilyenkor próbálnak szárnyakat bontogatni, és ha azt mi időről időre letörjük, akkor a gyerek egy idő után bezár, mert úgy érzi, hogy nem értik őt.
A másik fontos dolog pedig, hogy ne minősítsük őket.
„A kamaszok úgyis a családból látott minták alapján viselkednek, majd később – amikor megszületik a belső én – felveszik a saját mintáikat, és abból lesz egy működő individuum. Ez egy folyamat, amiben szükség van a magányra, az egyedüllétre. Egy felfedezőút része ez az időszak, önmaga megismerése, amikor már nem gyermek, de még nem felnőtt. Nehéz azon a vékony mezsgyén lavírozni, ehhez nyitottság és türelem szükséges irányukba, hogy ne zárjanak be” – tanácsolja a szakember.
„Jó egyedül élni, de…”
„Ha az ember évekig, évtizedekig egyedül él, akkor ezt meg is szokja, egyre nehezebben tud és akar alkalmazkodni másokhoz, öngerjesztő folyamattá válik. Alapvetően jó egyedül élni, időt, pénzt, energiát autonóm módon beosztani. Rossz oldala is van azonban, a magány gyilkos dolog tud lenni. Ahogy egy pszichológus barátnőm fogalmazott, aki egyedül él, annak minden három-négyszer nehezebb. Anyagilag is, de nem csak. Amit utálok az egyedül élésben, az a cipekedés. Az én feminizmusom addig tart, amíg fel kell vinni a kanapét az emeletre.” Enikő, 42 éves.
Hogyan segíthetünk?
A lelki gondozó szerint egyetlen dolog fontos, ha segíteni akarunk egy magánnyal küzdő embernek: legyünk képesek jól meghallgatni. „Egy tartalmas beszélgetés során bizalmasan meghallgatjuk a másikat, nem tanácsolunk neki semmit, csak a megértésünket fejezzük ki felé. Neki ennyi kell, hogy kimondhassa a fájdalmát, a tehetetlenségét, amit az adott szituáció miatt érez. Meg kellene tanulnunk megfelelően kommunikálni, vagy legalább felismerni azt, ha nem így teszünk, hogy javítani tudjunk rajta.
Fontos lenne, hogy meglegyen az az ember az életünkben, aki időt szán ránk, és meghallgat,
hiszen rengeteg problémát megelőzhetnénk vele, például az elmagányosodást is” – hangsúlyozza Ábrahám Kassay Tünde.
Nem mindenki magányos azonban, aki egyedül él, az egyedülálló életmód nem feltétlenül jár a magánnyal kéz a kézben. Egyéni temperamentum és hozzáállás kérdése (is). Abban azonban minden megkérdezettünk egyetért: számos tagadhatatlan előnye mellett, egyedül sokkal nehezebb. És akkor a társas magány fájdalmas bugyrairól még szót sem ejtettünk…
