A szabadság szorításában – Oltatni vagy nem oltatni?

Az már mindannyiunknak világos, hogy az idei év egyik legvitatottabb témája a védőoltás. Sokan, még a sokat látott-tapasztalt-tanult emberek közül is megkérdőjelezik, hogy melyik döntés jár nagyobb kockázati tényezővel, és ez sokakra hatással is van. Tudjuk, nem minden cím és fokozat jelent kompetenciát minden kérdéskörben, ezért jó, ha erre is figyelünk, amikor tájékozódunk. És hogy mennyire el tud bizonytalanítani a sokféle információ, akkor is, ha értelmesen próbálunk tájékozódni? – Demeter Melinda foglalta össze.

Oltatni vagy nem oltatni? – lényegül át a hamleti kérdés a fejemben mára, és egyre erősebben ismétlődve dübörög a halántékomban. Mondhatnám, hogy így alakul  át a létezés alapvető kérdése egy jóval jelentéktelenebbé. De most nem így érzem. Ahogy fogy az időm, úgy nőnek kétségeim. 

Tizenegy kemény hónap kellett, amíg eljutottam addig a felismerésig, hogy bizonyos dolgok felett egyszerűen nincs hatalmam, bármennyire is szeretném. Ez a felismerés nem szabadított fel a vírus okozta félelem alól, de belenyugvássá szelídítette a kezdeti pánikhangulatot bennem. Alapvetően szorongásra és katasztrofizálásra hajlamos vagyok, ez cseppet sem könnyítette meg a dolgomat. De végül sikerült eljutnom a felismerésig, hogy a helyzet felettem áll, tudatosítottam magamban, hogy az egészségi óvintézkedések betartásán kívül egyebet nem nagyon tehetek.

Bármilyen nehéz volt,  az irányítógomb kényszeres szorongatásáról le kellett mondanom, és el kellett engednem azt.

Hónapokig vártuk az oltást, mint egyetlen lehetséges kiutat a vírus teremtette kényelmetlen új világból.

És most itt van az oltás.

Vele együtt a döntés szabadsága: beadatni vagy sem. Dönteni kell! Itt és most!  

Ismét az irányítógombon van a kezem.

És csak állok kétségbeesetten a döntés szabadságának béklyójában, gúzsba kötve. 

A felelősség súlya nyomaszt. Jó lenne most valakinek átadni ezt a felelősséget! Ha legalább egy részt átvállalna valaki! De nem. Nekem kell dönteni. Szabadon, szépen! Ahogy én gondolom. Ahogy szerintem a legjobb.

Hiányos, kusza ismereteim, intuícióm, belső hangom, a szomszédasszony, a média, orvosok és más illetékesek ellentmondásos véleményéből össze kell raknom a magam álláspontját, és döntést kell hoznom.

Képek peregnek le előttem. 

Látom ismerőseimet, akik nevetve mesélik el, hogy miként robogott rajtuk keresztül a vírus, egy kis szaglásvesztést, fejfájást, kevéske fáradságot, ízületi fájdalmat okozva, hogyan lettek túl alig néhány nap alatt. És sokan vannak.

Nem adatom be – döntöm el.

Látom ismerőseimet, akik egy hónapnyi intenzív terápiás kezelés, gépi lélegeztetés után a halál torkából visszatérve lábadoznak, testük-lelkük meggyötörve,  és nem tudják, hogy mikor és hogyan ér véget a végleges felépülésük, milyen maradandó nyomokat hagyott bennük a vírus. És sokan vannak.

Beadatom – határozok.

Hallok orvosokat, tudósokat, kutatókat nyilatkozni, akik óva intenek az oltástól, egyenesen megkérdőjelezik a hosszú távú, eddig ismeretlen hatásait.

Hirdetés

Nem adatom be!

Hallok orvosokat, tudósokat, kutatókat nyilatkozni a médiában, akik esküsznek az oltásra, egyetlen jó megoldásnak vélik, mindenkit arra biztatnak, hogy adassa be. Ők már beadatták.

Beadatom – döntöm el.

Orvos ismerősöket kérdezek, véleményüket kérem. Nem tudnak mit tanácsolni. Döntsem el én. Ők nem adatták be. Én sem adatom be.

Hamarosan kezdődik az iskola, februárban visszamegyünk tanítani, újra fokozottan ki leszek téve a fertőzésnek. 

Beadatom.

Állatkísérletekről olvasok, amelyek arról számolnak be, hogy ezzel a típusú oltással végzett kísérletek során nagyon sok állat elpusztult, autoimmun, rákos beteg lett. 

Nem adatom be.

Összeveszek a férjemmel, akit tűrőképessége határára sodort hetek óta tartó oltás körüli dilemmám.

Beadatom! Nem adatom be! 

Lekésem a jelentkezést, erről nem lehet lemaradni, előbb-utóbb mindenkit beoltanak, elfogy az oltóanyag, újabbak lesznek, jobbak, rosszabbak, fizetni kell majd érte, nem lehet majd hozzájutni, korlátozva leszek egy csomó mindenben, nem utazhatom külföldre, oltási útlevél lesz, kizárt, csak kínai oltóanyag lesz, még az sem, nem volt idő kikísérletezni az oltóanyagot, de volt,

csak így állítható meg a járvány, nincs is járvány, felelős vagyok embertársaimért, csak magamért vagyok felelős, magamért csak  én vagyok a felelős, egyébként meg senki nem felelős,

az egyik oltást már leállították, Norvégiában halomra haltak az emberek, de öregek voltak és utolsó stádiumban lévő nagyon súlyos betegek, nem igaz, de igaz, nem lesz, de lesz, nem kínai, de az, nem jó, de jó, lesz jobb, lesz rosszabb, csak jobb lesz, csak rosszabb lesz…

Dönteni kell! Jól kellene dönteni! De vajon tudja valaki ebben a pillanatban, hogy mi a jó döntés? Állok a szabad döntés kényszerzubbonyában. 

És döntök.

Majd ismét óvatosan leveszem a kezem az  irányítógombról.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Döntéseink mechanizmusát is érdemes tudatosítani, és fel kellene tenni magunknak a kérdést, hogy amikor valamitől félünk, akkor melyek azok az érvek, amelyek a félelmünk mellett szólnak. Erről olvashattok ebben a cikkünkben.
Friss lapszámunkat alább kérheted: