Ajándék az árváknak

Olyan szépreményű volt akkortájt! Csillogott a szeme, meg minden. A fejét nagyrészt a hősies, világmentő gondolatok borították el, nem is volt feje, szíve volt, aminek fejformát adott a biológia.

Sokszor frusztrálódott, főleg, ha nem sikerült tömegeket bevonzania egy-egy programjára, gyerekprogram, felnőtteknek koncert, filmklub, bármi, mindenbe belerakta egész lényét, és nem értette, hogy az emberek miért nem özönlenek. Kevesen mégiscsak voltak. Azt csak évek múltán tudta meg, hogy ők a valódi kincsek a világmegváltásban.

Az éves önkéntességének ideje az őszről lassan befordult a télbe, noha számára székelyként új és szokatlan ez a tél. Hótlan telnek itt el a hideg napok.

A csereberét úgy képzelte el, hogy mindenki hoz otthonról valamit, kirakja és megnézi, más mit hozott. Nem szabad pénzt használni, és nem szabad leragadni az egy-az-egyért cserénél: engedd, ami másnak tetszik, vidd, ami neked. A megmaradt dolgokat árvaházba visszük – erre volt hivatott a program.

Jöttek, nem sokan, de sok holmival: könyvek, játékok, jó kacatok, rengeteg kinőtt vagy megunt ruha. Volt, aki gitárt hozott a hangulatért, ruhakupacok közé ült le és zenélt. A Szépreményű teát főzött, télit, citromosat, ide-oda még pislákoló mécseseket is lerakott. Sokan érdeklődtek az árvaház felől is: melyikbe viszik, mikor, kik élnek ott. Ez egy kisebb – mondta, csak pár gyerekkel, egy tisztelendő tartja fenn egy igen kicsike faluban. A gyerekek nagyocskák, van, aki már Váradra jár be iskolába, van, aki még a faluba. A tisztelendő örül minden segítségnek.

Egy ilyen hótlan délután rakták fel a kisbuszra a cserebere maradékát, ültek önkéntesek a fennmaradt helyekre.

Nem díszfogadtatás volt az árvaház udvarán, hanem olyan, amikor várod a rég nem látott kedves barátaidat: fülig érő mosollyal, teli kérdésekkel.

Az önkénteseket bekísérték a konyhába és az ebédlőbe, mert nemcsak kisbusznyi ruhával jöttek, hanem egy egész délutánt hoztak, hogy készüljenek karácsonyra: mézeskalácsot sütve, maguknak egyszerű vacsorát készítve, focizva, íjászkodva az udvaron, képeslapokat vágva, ragasztva, festve.

A tisztelendő a Szépreményűnek megmutatta, hova lehet lerakni a hozott ruhát: egy felújításra váró, már fedett térbe, ide gyűjtik a ruhákat. Tarkovszkij díszlete jutott eszébe: omló, néhol beázott falak, poros, sáros padlóként szolgáló csupasz föld. A nagy terem közepén már dombnyi ruhakupac, adományok máshonnan, külföldről, amit még nem sikerült szortírozni. Ide került be a hozott ruha, le a földre, összemosódva a többivel. A domb nagyságát csak kicsit emelte meg. A Szépreményű csalódott volt, ekkor érezte először, húsba vágó őszinteséggel, hogy ide most a ruha nem kellett volna. Hogy csak ő gondolta, és mindenki, aki adományozott, hogy mennyit segítenek, igazából szortírozni való munkát adtak, és egy gonddal többet: az árvaház mit csináljon ennyi ruhával.

A délután igazi advent volt. Közösen főztek a nagyobb gyerekekkel szerény vacsorát. A kisebbek díszítették a mézeskalácsot, aki akart, képeslapot gyártott. Kacagás volt, együttlét volt. Később focizás meg íjászkodás, amíg elkészült a vacsora. Aztán a Szépreményű, a szakács, kiabálva hívta a terített asztalhoz a sereget. A tisztelendő imát mondott a gőzölgő vacsora felett, és hálát adott ezért a délutánért. Az együtt töltött időért.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. decemberi lapszámában jelent meg.