ARCHÍV Albert Ildikó pszichológus, író: merjük vállalni azt, amit jónak, értéknek tartunk

„Szeretnék egy olyan világban élni, amelyben van türelmünk megállni, megízlelni az újat, rácsodálkozni az ismeretlenre, de megbecsülni a régit, a kipróbáltat is…” – írta nemrég Ildikó közösségi oldalán. Évvégi kívánságait olvasva egyértelmű volt, hogy nagyon hamar meg kell ejtenünk egy mélyebb beszélgetést. Íme hát egy önmagát vállaló, művelt, nyitott ember, aki nem mellesleg pszichológus. És a szakmát nem tegnap kezdte. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).

Tudatos döntés volt részedről, hogy pszichológus legyél? Hogyan indultál a pályán, hogyan lehetett működni, fejlődni akkor, amikor hosszú időn át maga a pszichológusképzés is szünetelt Romániában? 

– Igen, tudatos volt, mint a legtöbb döntésem. Leginkább az irodalom vonzott már akkor is, de arról mindenki lebeszélt, mert mit csinálok utána, valamelyik eldugott faluban tanítok mindenfélét? Az irodalomtanárnőmmel nagyon közeli viszonyban voltam, rendkívüli olvasottságomat ő ismerte fel és el leginkább, de semmiféle tehetséget nem látott bennem, ami garancia lehetett volna sikeres irodalmi pályára, és én sem magamban. Ma már másképp látom, de nem sajnálom. A lélektan eleve érdekelt, hisz emberismeretről, önismeretről és segítésről szól. Szerettem azokat a műveket, amiket a pszichoanalízis ihletett, meg Dosztojevszkijt, aki mintegy megelőzte a tudományos lélektan megjelenését. A tanáraim született pedagógusnak tartottak, de tanár sosem akartam lenni. Ráadásul a lélektan valahogy benne volt a levegőben is. 

Amikor felvételiztem az egyetemre, 22-en voltunk egy helyre, de a végén filozófus-történelem szakos diplomát kaptunk, előző évben megszüntették a lélektant, aztán gyógypedagógusi állást adtak, mert azt még hamarabb kiiktatták, de nekünk tanították. Ennek ellenére, a véglegesítő vizsgát lélektanból is le lehetett tenni, esetemben Bukarestben. Hatalmas munka volt, hisz már akkor leginkább magyar nyelvű szakirodalmat olvastam, de megérte.  

És miközben nem léteztünk, a csíkszeredai traktorgyárban kialakították az ország második legjobban felszerelt lélektani laboratóriumát. Oda sikerült bekerülnöm, és ezzel végre visszajönni a Kárpátokon. Két és fél év után meg a poliklinikán, ill. a kórházban szabadult fel egy állás. Képzéseket is szerveztek néha. Szakirodalom pedig mindig volt, van, csak el kell olvasni. Ez az érdekes, skizofrén állapot – amit manapság is néha megtapasztalunk mifelénk –, tette lehetővé, hogy aki akart, az tudott a szakmában dolgozni és fejlődni. A kilencvenes években meg kinyílt a világ, ezen a téren is. Sajnos, ez nálunk a szakma erős felhígulásával jár együtt, de ez egy másik téma. 

– Érdekes lehet, hogy neked széles rálátásod van arra, hogy hogyan alakult a pszichológus szakma megítélése, az érdeklődés iránta – ráadásul itt, Székelyföldön. Van valami sajátosság ebben a folyamatban?

– Ez megint egy kissé ellentmondásos állapot. Egyrészt újra roppant divatos szakma lett, ezért sokan választják első, vagy második szakmának. Szinte bárki el is végezheti, aztán (rajta kívül) mindenki viseli ennek a sokszor áldatlan következményeit. Sokan vagyunk, de nem sokszorozódnak meg az eredményeink, sajnos. Ezzel párhuzamosan meg létezik továbbra is az előítélet velünk szemben, mely nem szűnik ugyanabban a tempóban, amilyenben képezik az pszichológusokat. Ráadásul nagyon elmosódtak a határok, és eléggé nagy a fogalomzavar is, mert pszichológusként meg pszichoterapeutaként hirdetik magukat olyanok, akik erősen vallásos vagy épp ezoterikus indíttatású tevékenységet folytatnak. Ez sem tesz jót a szakma megítélésének. Az egészre meg rátevődik az, hogy sokan még mindig nem tudják megfizetni a pszichológust.

– Mennyire változik az ember, ha több évtizeden át más emberek lelkével foglalkozik? Hogyan látod, mit tett hozzá a személyiségedhez, életedhez az, hogy pszichológus vagy? És vett-e el valamit? 

– Ez egy nagyon jó kérdés, és nem teszik fel nekünk elég gyakran. Azt, hogy mennyire változtam a szakmám következtében, nem tudom pontosan és hitelesen felmérni, hisz nem éltem meg, milyen lettem volna nélküle. Tény, hogy segített az önismeretben, a lelki komfortom, a megküzdési stratégiák alakításában. Ugyanakkor

ez a szakma sok mindent másképp láttat a világból és az emberekből; illetve ha igazán belemélyedsz és szenvedéllyel végzed, akkor egyrészt olyan ismereteket ad, amit máshol, másképp nem lehet megszerezni, az élet és a társadalom olyan területére nyújt belátást, ami keveseknek adatik meg.

Ez érzelmileg is nagyon (meg)érint. Ha ráadásul hajlamod és képességed is van arra, hogy eleve másképp lásd a világot, mint a nagy átlag, márpedig nekem van, ráadásul rendszeresen értelmezed a történéseket, a tudást, akkor ez hatalmas ajándék és átok is egyben. Itt olyasmikre gondolok, mint a tisztánlátás, sokoldalú megközelítés, rejtett indítékok, álságok „megszimatolása”, összefüggések gyors felfedezése, átlagosnál jobb emberismeret. Rendkívül izgalmas megragadni sok olyat, ami másnak rejtve marad, de gyakran örülnék annak, ha ez nem így lenne, ha nem vennék észre dolgokat, ha egy kicsit hazudhatnék magamnak.

– Mondják, hogy az emberekkel dolgozók körében a kiégés a nagy mumus. Volt az életedben ilyen időszak? Neked mi a megküzdési stratégiád?

– A kiégés veszélye, bár lehet, hogy egyszer-kétszer kerülgetett, de nem igazán ért el.

Az ezredforduló táján merült fel bennem, hogy muszáj írnom a tapasztalataimról, mert úgy tűnt, nem eléggé gyors a nagyközönség felzárkózása a lélektanhoz. Bosszantott, mennyire nehezen terjed a pszichológiai kultúra, és nem csak.

Persze én vagyok türelmetlen, tudom. Meg az is, hogy a szlogenek ellenére sem a tudás világát éljük. De valószínűnek tartom, hogy részben a szakmai mindennapok kiüresedése adta ezt az ötletet, amivel tovább is lendített. Aztán édesapám halála után volt egy időszakom, amikor úgy éreztem, mindenki csak elvár, elvesz tőlem, tettem is le akkor dolgokat. 

A szakmám, és az írás is, nagyon sok örömmel, pozitív visszajelzéssel jár, ami feltölt. Alapjáraton sok mindennel foglalkozom, amit mind szeretek. Azt hiszem, ezt a sokféle elfoglaltságot nevezhetnénk akár megküzdési stratégiának is (nevet).

– Tehát így jött a késztetés, hogy írni kezdjél. Melyik a legkedvesebb számodra a köteteid közül? 

– Nehéz választanom, de talán a Szókratész védőbeszéde, meg a Korképek és kórképek állnak a legközelebb hozzám. Az előbbi, mert az első szépirodalmi művem, egyben az életfilozófiám is benne van. A második pedig, mert ott az életfilozófiám mellett világgá kiáltottam azt, amit ma nem tartok jónak a világban. 

– Ismerőseiden túl a követőid is jól tudják: nagy szenvedélyed az utazás. Miért szoktál útnak indulni? És mit hozol haza egy-egy útról? 

– Az utazás számomra mindig egy megvalósuló álom. Mindig egy picit új Albert Ildikó érkezik haza. Nemcsak ismereteket, hanem felismeréseket, új érzéseket, olykor optikaváltást, emberélményt és néha időtálló kapcsolatokat is hozok magammal.

– Eredeti hangon, sajátos stílusban nyilvánulsz meg a közösségi médiában az aktuális társadalmi jelenségek kapcsán is. Hopsz, Ildikó megint jól beletalált – mosolygok néha magamban egy-egy posztod olvasásakor. Mit akarsz ezekkel elérni? Tanuljunk? Gondolkodjunk? 

– Igen, tanuljunk, gondolkodjunk, merjünk kimondani dolgokat, kiállni az elképzeléseink mellett, és vállalni azt, amit jónak, értéknek tartunk. 

– Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, hogy alapjáraton liberális alkat vagy, de konzervatív és polgári értékrenddel, életszemlélettel. Címszavakban „konkretizálnád” ezt egy kicsit? Mondjuk, kezdjünk így: fontos nekem… 

– Jó, akkor tehát fontos nekem: a szó, a mozgás, cselekvés, lelkiismeret, életmód szabadsága és a belső szabadságom, amiről sosem mondtam le. A törvény előtti egyenlőség, a magántulajdon, a munka ethosza, a család,  a kultúra, kulturált viselkedés, életmód, szemlélet, stabilitás, identitástudat. A sorrend tetszőleges.

– Egy nehéz hét, nehéz nap után hogyan pihened ki magad, hogy másnap újra szépen, egyben, rendben mehess tovább? 

– Én alapjában egy hedonista vagyok, és bármilyen furcsán hangzik, nagyon ritkán van nehéz napom, még kevesebb nehéz hetem. Tudok nemet mondani. Nem hagyom, hogy nyomást gyakoroljanak rám. Rendszerint olyannal foglalkozom, ami örömöt szerez, abba nem tudok belefáradni. Ha muszáj kényelmetlent tennem, igyekszem hamar túl lenni rajta, megkeresni benne a jót, és emlékeztetem magam, hogy rövidesen vége lesz.

Naponta elvégzem a kis számvetésemet, leteszem, amit le kell, a tanulságokat viszem tovább, örülök mindennek, aminek lehet.

Jól alszom nehéz vagy szokatlan helyzetben is, mert ezt megtanultam. Mai napig képes vagyok a tevékenységet másfajta tevékenységgel „kipihenni”, de jó ideje arra is, hogy ha kedvem kerekedik, akkor órákat bámuljak a semmibe a telken vagy a dolgozószobámban. 

Természetesen léteznek erős érzelmi sokkok – veszteségek, traumák, közeliek súlyos betegsége – amik nagyon megviselnek, de ez egy másik fejezet. Kipihenni nem lehet őket. Ezekkel együtt vagy túl kell élni, végigjárni a poklokat, közben élni a mindennapokat – ez önfegyelem kérdése.

Névjegy: Albert Ildikó Szászrégenben született, Kolozsvárott a BBTE-n végzett 1978-ban. Csíkszeredában él, házas. Néhány éves kényszerű szakmai kitérő után (volt gyógypedagógus, logopédus, üzempszichológus) került a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházba, ahol több mint három évtizedet dolgozott klinikai főpszichológusként és 2020-tól csak magánpraxist folytat. A kórházban végig tagja volt a Megyei Igazságügyi Elmeszakértői Bizottságnak, a gyerekek iskolaérettségét, majd a sajátos igényű gyerekek felmérését végző csapatnak, a Felnőtt Fogyatékosok Felmérését végzőben pedig most is dolgozik. Íróként eddig tíz kötete jelent meg. Életeleme az olvasás, szerelme az utazás, és ma már letehetetlennek tartja az írást is. 

Fotó: Mihály László

korábban írtuk

Debreceni Kamilla: Szeretjük Magyarországot, de Kárpátalját jobban
Debreceni Kamilla: Szeretjük Magyarországot, de Kárpátalját jobban

Még a háború kitörése előtt beszéltük, egy hónapon belül meglátogatjuk a kárpátaljai barátainkat. Kiválasztottuk a hétvégét, aztán ahogy közeledett, munka mögé bújva, elnapoltuk a látogatásunkat. Igaz ugyan, hogy azóta többször találkoztunk Magyarországon – leginkább a hírhozó lányokkal – de az elszalasztott békeidős öleléseket nem hozza már vissza semmi, soha… Csapon élő kolléganőnket, a TV21 Ungvár szerkesztő-riporterét és az MTVA tudósítóját, Debreceni Kamillát faggattuk levélben, milyenek a hétköznap