Borsószem királykisasszony

Az asszony a ház tornácán bontogatja a borsót. A délutáni nap elől húzódott be az árnyékba, de az sem hoz enyhülést. Lerekedt, fülledt meleg van, a levegő szinte belélegezhetetlenül párás és moccanatlan.

Jó termés lett, az időjárás kedvezett Kelvedon csodájának. Nagy kosárból szedegeti egyenként a duzzadt hüvelyeket, ujjai közül a borsószemek szinte maguktól peregnek, egymás után sűrűn koppannak a tálban.

Halántékán legördül egy izzadságcsepp. Aztán egy másik. Egy harmadik. Szépen sorban követik egymást, mint a borsószemek. Kézfejével egy gyors mozdulattal letörli, egy pillanatra is fáj kiesni az egyenletes, nyugodt ritmusból. 

Eszébe jut egy mese Borsószem királykisasszonyról. 

Andersen vagy Grimm mese? Már nem emlékszik pontosan. Egy királykisasszonyról szól, akit jól meggyötört, rendesen megtépázott a vihar. Amíg kicsik voltak a gyerekek, sokszor olvasta nekik. A legkisebb mindig újra meg újra kérte azt a részt, amikor a királykisasszonyt szinte a plafonig alá vetett dunyhákon keresztül is annyira nyomta az elrejtett borsószem, hogy egész éjjel egy szemhunyásnyit sem tudott aludni. Valamiért ez a rész nagyon tetszett neki, mindannyiszor ropogósan kacagott, csak úgy gurgulázott a nevetés apró, kerek fogain. 

Felnevelt három gyereket. Nem volt könnyű. Hány álmatlan éjszaka virrasztott mellettük, ha betegek voltak! 

Márpedig sokat betegeskedtek. Főleg a középső, rengeteget kínlódtak az asztmájával. Azok a rohamok rettenetesek voltak! Amikor csak kapkodta kétségbeesetten a levegőt karjaiban, s ő tehetetlenül nézte végig a vergődését, várva, hogy a hosszú percek enyhülést hozzanak. S tette mindezt egyedül, úgy, hogy a férje közben tökrészegen hortyogott a másik szobában. S még ha csak hortyogott volna! De előtte órákon keresztül kénytelen volt hallgatni az undorító, trágár, féltékeny fröcsögését. Mindenkire féltékeny volt. Különösen a bajuszos férfiakra. Pedig a Jóisten a megmondhatója, hogy soha nem volt oka rá. Soha egyetlen férfival sem csalta meg, bár sokan legyeskedtek körülötte fiatalabb korában. Szép volt. És csinos. Egyetlen egy bűne azért mégiscsak volt, s ezt érezhette a szerencsétlen. Hogy soha nem szerette. Azt a másikat szerette egész életében reménytelenül, viszonzatlanul, kétségbeesetten.

Nem volt választása. A falu legszegényebb családja volt az övék. Juhász volt az apja. 

Mennyi szégyent, mennyi megaláztatást kellett elszenvedjen gyerekkorában! Hányszor jutott eszébe később is szégyentől égő arccal, hogy mezítláb a mezőn keresztül megérkezve az iskolába hogyan szégyenítették meg a tanárai a késés miatt. 

De ő – nyelve a könnyeit – minden nap újra és újra elindult, vállalva a megaláztatást, mert tanulni akart. Tudta, hogy ez az egyetlen kitörési lehetőség a szegénységből. Amikor már bekerült a férje falujába, egy nagy szerelmi csalódás után, amit aztán élete végéig cipelt magával, mint egy batyut, felmérte, hogy a lehetőségek közül ez a legény a legjobb parti számára.

Nem volt választása. És nem volt mire várni sem, már bőven a vénleány kategóriába tartozott. Ez a szerencsétlen meg úgy nyomult, hogy nem lehetett szabadulni tőle. Az elején kerülte, mint ördög a tömjént. Volt, hogy látogatóba érkezett egy délután, ő elrejtőzött a kamrában, a házi néni meg azt hazudta, hogy nincs otthon. Azt remélte, hogy a kéretlen látogató elmegy. De az szépen letelepedett egy sámlira, és közölte, hogy megvárja. Így üldögélt egész délután a fiú a konyhaszéken, ő meg a kamrában. Aztán látva a másik kitartását, beadta a derekát. 

Rendesnek tűnt, abban bízott, hogy jó apjuk lesz a gyerekeinek, és, hogy idővel megjön, ha nem is a lángoló szerelem, de legalább valamiféle elfogadás, kedvelés, talán a szeretet is. Akkor még nem tűnt fel, hogy többet iszik a kelletnél. Mindenki ivott a faluban.

De a szerelem nem jött meg az évek múlásával sem. Helyette azonban jött három gyerek. Szép sorban érkeztek. Két fiú és egy lány. Abban nem tévedett, hogy tényleg jó apa volt. Illetve lett volna, ha az italozás mellett nem hódolt volna még a játékszenvedélynek is. Sokszor a fizetésnap végén már egyetlen lejt sem vitt haza. Neki pedig főhetett a feje, hogy honnan, miből és hogyan húzzák ki a következő fizetésig. Főtt is eleget!

Hirdetés

Nekik az ünnepek gyásznapok voltak, semmi örömet nem hoztak. Gyűlölte is őket. Minden karácsonykor, húsvétkor a másik késő délután tökrészegen érkezett haza a munkából, az ünnepi készülődés az agresszív, bűzös részeg kerülgetéséből állt. 

Hányszor, de hányszor törölte újra és újra fel a már ragyogó konyhakövet az éjszaka derekán, várva, hogy a részeg disznó elaludjon, s így megússza házastársi kötelessége teljesítését. 

Undorodott tőle. S amikor még fröcsögve azzal dicsekedett ivócimboráinak, hogy hány angyalt csináltak már az évek során, akkor  olyan mélységes gyűlöletet érzett, hogy megijedt saját magától.

Aztán a baleset véget vetett ugyan az italozásnak, de akkor egy újabb rémálom kezdődött. Az epilepsziás rohamok. Istenem! Hányszor is kellett kihívni a mentőt? Megszámolni sem tudja már. Hányszor riadt fel az éjszaka közepén torkában dobogó szívvel, összeszorult gyomorral arra a robajra, amikor mindig tudta, hogy mi következik?

Most szerencsére vége. Az élettől mégiscsak kapott ajándékba egy pár nyugodt évet. 

És most, hogy élvezhetné az életet és a szabadságot, azon kapja magát, hogy minden lélegzetvétel fáj. 

Örömtelen, sivár minden napja. Csak pergeti egyhangúan a napokat, mint a borsószemeket. Egyiket a másik után.

– Borsószem királykisasszony – húzza el keserűen a szája szélét, miközben gyorsan szétmaszatol egy sós cseppet gyűrött arcán. S a borsószemek unottan, közömbösen koppannak a tálban.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock