Kelletlenül nyomta le a gombot, most nagyon rosszul esett az ébredés. Sötét decemberi reggel volt, a puha paplan marasztalóan ölelte át, szinte fájt kibújni a jó meleg ágyból. De menni kell, nincs mese. El kell érje az öt negyvenötös buszt, hogy hatra beérjen a gyárba. Készülődni kezdett hát.
Alig ütötte el az óra a fél hatot, amikor kilépett az ajtón.
A lakásból a lépcsőházba lépve megcsapta arcát a hideg levegő. Ilyen hideg van ma, vagy megint nem csukták be a bejárati ajtót? – töprengett magában, miközben a zárral bíbelődött. Összébb húzta nyakán a kabátot, tekert még egyet a sálján, majd sietve indult lefelé a lépcsőn. A mozgásérzékelő égők szépen sorjában gyúltak-, majd aludtak ki, ahogy elhaladt előttük.
De jó, hogy Feri kicserélte pár éve, a mostani villanyárak mellett legalább ezzel is spórolnak egy keveset!
Hálásan gondolt a tömbházfelelősre.
Az utolsó lépcsőfordulóhoz ért, amikor hirtelen észrevett valamit a postaláda melletti sarokban. Visszahőkölt egy pillanatra, nem tudta eldönteni, hogy mit lát ott, ahol nem kellene lennie semminek. Aztán, ahogy a következő égő felkapcsolódott, egy fekvő alak körvonalai bontakoztak ki a félhomályból. Megállt. A szíve hirtelen a torkába ugrott.
Az alak nem mozdult, de összekucorodott helyzetéből nyilvánvalóvá vált, hogy alszik.
Agya lázasan próbálta dekódolni a szokatlan látványt. Egy hajléktalan – mondta ki végül a verdiktet. Nem tűnt veszélyesnek. Egy alvó embertől talán nem kell tartania. Tovább folytatta hát az útját. Újabb lámpa gyúlt ki. Ekkor már elég közel volt, hogy jól kivehetők legyenek a részletek. Egy rongyos pokrócon feküdt, sapkája mélyen a szemébe húzva, bizonyára, hogy ne zavarja a fel-felgyúló fény, vékony kabátkája rég láthatott vizet, piszkos, szakadt volt.
Felcsúszott nadrágja szárából kilátszott soványka lába, nem volt rajta zokni, csak egy széttaposott félcipő.
Ahogy elhaladt mellette, óvatosan kissé közelebb lépett, hogy jobban megnézze az alvó alakot. Ekkor vette észre, hogy nem is férfi, hanem egy nő. Hirtelen átvillant az agyán, hogy meg fog fagyni. Vissza kéne lépjen és lehozza a kockás pokrócot. Az jó meleg, és úgyis rég készül már lecserélni egy újra. És ott van a nagy kék „pufajkája”, amit évek óta nem használ, de sajnálja kidobni. Azt is lehozhatná, milyen jó lenne a szerencsétlennek. Még lenne ideje, mert a buszmegálló alig két háztömbnyire van.
A teából is maradt, még jó meleg, s hozhatna egy-két szelet kenyeret is.
De aztán valahogy mégis csak vitték tovább a lábai, megállíthatatlanul. Már kint is volt a hideg utcán.
Egész nap nem ment ki a fejéből a reggeli kép. Belemaródott a retinájába. Bármit csinált, bárkivel beszélt, bárhová ment, újra és újra beúszott a kép a soványka lábról, a vékony kabátról, a görnyedt hátról, a meglilult kézről.
Mardosni kezdte a lelkiismeret.
És percről percre, óráról órára egyre elviselhetetlenebbül. Próbálta csitítani mondvacsinált okokkal: „már késésben voltam”, „nem értem volna el a buszt”, „meg is ijedtem hirtelen”. De ő maga is érezte, hogy nevetségesek ezek az indokok.
Alig várta az estét. Hatalmas csomagot készített össze. Belekerült a kockás pokróc, a kék „pufajka”, jó meleg gyapjú zokni, egy egész kenyér, felvágott, egy üveg zakuszka, narancs, sőt, még egy tábla mogyorós csokoládé is. Egy nagy termoszba forró teát töltött, finomat, ahogy ő szereti mézzel és citrommal.
A termosz is maradhat, úgyis eléggé elhasználódott, s neki van más.
Először kilenc órakor ment le, hogy megnézze, jött-e már az asszony. Úgy tett, mintha csak a postaládához menne. Nem volt ott. Aztán tízkor, tizenegykor. Utoljára fél tizenegykor ment le. De a lépcsőház üres volt. Aztán feladta. Úgy látszik, ma máshol tölti az éjszakát. Szegény, pedig ma még hidegebb van, mint a tegnap! Szomorúan tért nyugovóra. De nem hozott megnyugvást számára az éj sem. Sokat forgolódott, míg végül elaludt.
Az éjszaka közepén hangos kiabálásra ébredt.
A lépcsőházban egy öblös férfihang meglehetősen ingerülten ordítozott valamit, hogy mit, azt nem hallotta. Megnézte az órát. Egy óra volt.
Nehezen aludt vissza. Reggel izgatottan készülődött. Hátha ott találja az asszonyt! Már messziről leste a sorra gyúló égők fényénél, hogy ott van-e. És ott volt! Nagyot dobbant a szíve örömében. Gyorsan visszaszaladt a csomagért. Szinte repült lefelé a lépcsőn. Ám ahogy közelebb ért, akkor látta, hogy csak a rongyos pokróc hever ott egy kupacban. Akkor hirtelen, mint aki megvilágosodik, megértette:
az éjjel az ordítozó férfi úgy hajtotta el a szerencsétlent, hogy még a pokrócát sem volt ideje összeszedni.
Fejvesztve menekülhetett, az egyetlen vagyonát is hátrahagyva.
Azóta minden este többször is lemegy a földszintre a postaládához. A szomszédok már sugdolózni kezdtek, firtatják ennek okát, elindult a találgatás és a pletyka, hogy valami fontos értesítést vár, talán örökölt egy nagyobb összeget. Vagy van valakije! Szerelmes levelet vár, hamarosan férjhez megy.
A csomag pedig összekészítve az előszoba sarkában áll türelmesen. Várja a lehetőséget. Ami talán soha többé nem tér vissza.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
András Lóránd: Az együttélés nem egy választható opció, de annak minősége igen
Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Máréfalva között két szűk órára csíptük el András Lórándot: egyszerre több szociális projektben is dolgozik, több helyszínen is. Meg ott van még a család, a legkisebb gyerek másfél, a nagylány pedig hétéves. A székelyföldi cigány közösség ügyét tűzte zászlajára. Harmincéves munkaterv, de az is lehet, hogy ötven. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
