„Ha igaz, hogy a szeretet csodákra képes, Győző meg fog gyógyulni”

Csak ülök és nézem szótlanul a kicsiny, törékeny fiatalasszonyt, aki a fotelben összekucorodva, lábait maga alá húzva mesél. Néha kortyol egyet az almaléből, harap egyet a pozsonyi kifliből, aztán folytatja. Úgy teszek, mintha lejegyeznék valamit, hogy félrefordulhassak. Nem akarom, hogy lássa, sírok.
Hirdetés

„Az emberek teherbírása nem mérhető és nem előre látható. Vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy testben-lélekben gyöngék, mégis elviselnek végtelen időkön át végtelen sok megpróbáltatást.” (Ancsel Éva)

Lassan bomlik ki előttem egy család drámája, döbbenten hallgatom, hogyan húzta keresztül a sors egy könnyű tollvonással pár másodperc alatt a család életét, és forgatta azt fel fenekestül. Miközben mesél, eltöprengek, hogy ugyan hova tudott ebbe a csöpp asszonyba elférni ennyi akarat, hit, remény és ekkora szeretet?

2019. augusztusa, egy pénteki nap volt, délelőtt. A  munkahelyén, a fodrászatban megcsörrent a telefon. A rendőrségről keresték.

Egy szenvtelen hang közölte románul, hogy a férje munkahelyi balesetet szenvedett. 

Áramütés érte. A mentő beszállította a kórházba.

„Az első napok történéseiből sok minden törlődött” – meséli Emőke. „De arra  határozottan emlékszem, az első gondolatom az volt, hogy nem halhat meg Győző! Előző este későn feküdtünk, miután lefektettük a gyerekeket, még sokáig beszélgettünk, nevetgéltünk, volt már egy óra is, mire elaludtunk. Reggel pedig miközben a kávé mellé elszívtam egy cigarettát, hálát adtam a sorsnak, hogy ilyen szép családom van, ilyen szerető párom nekem és apjuk a gyerekeimnek. Akkor három- és ötévesek voltak a fiúk.

Tökéletes házasság volt a miénk. Sokszor mondták a barátnőim is, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen férjem van. És én is úgy éreztem. 

Mindenben segített, rengeteget játszott a gyerekekkel, foglalkozott velük. Péntekenként az én kimenős napom volt, akkor elmentem a barátnőimmel szórakozni, küldött, hogy menjek nyugodtan, ő rendezi a gyerekeket. Olyan is volt, hogy mire hazaértem, megfürdette és lefektette őket, és még süteményt is sütött, s azzal várt.

A család a baleset előtt

Negyven percig tartott az újraélesztés. Aztán egy teljes hónapig feküdt az intenzív osztályon.

Az orvosok semmi jóval nem biztattak. Azt mondták, hogy, ha három napon belül nem jön ki a kómából, akkor nincs sok remény a felépülésre. 

Mély kómában volt, de közben ki-kinyitotta a szemét, és megszorította a kezemet is. Amikor mondtam ezt az orvosoknak, nem hitték el. De én tudtam, hogy teljesen mindegy, mit mondanak, Győző hall engem, és fel fog épülni. Első perctől hittem a csodában. A szemem előtt is történt csoda. Naponta jártam be, amennyi időt csak tudtam, bent töltöttem. Ott voltam, amikor egy idős villanyszerelőt hoztak be ugyancsak kómában, és azt mondták, minimális a felépülés esélye. Három nap múlva a bácsi felült az ágyban, és azt mondta jó  keresztúriasan: éhös vagyok! Szaladtam gyorsan a nővérekért, hogy jöjjenek, mert a bácsi felébredt, és enni akar” – meséli nevetve Emőke.

„Videókat, hangfelvételeket készítettem a gyerekekről, azt hallgattattam meg vele, zenét tettem a fülére. Ilyenkor mindig mosolygott.

A gyógytornász is biztatott. Ő is mesélt csodálatos gyógyulásokról, felépülésekről, amelyek erőt adtak nekem, hogy higgyek a csodában.”

Egy hónap intenzív terápia után az ideggyógyászaton folyt a kezelés. Ott még három hetet töltött. Emőke naponta ötször vitt be frissen készített, pépesített ételt, azzal etette a férjét. Ennek elkészítésében az édesanyja segített, aki a gyerekek gondozásából is oroszlánrészt vállalt. A baleset után a barátok egyemberként álltak a család mellé. Gyűjtést szerveztek, másfél nap alatt tízezer fontnyi segítség gyűlt össze. Kiderítették, hogy Maros megyében van egy magánkórház, ahol hasonló betegek rehabilitációját végzik.

A baleset után

„Felvettem a kapcsolatot a jeddi klinikával. Szeptember végén kiadták Győzőt az udvarhelyi kórházból, januárban megkezdték a rehabilitációját Jedden. Először három hetet volt ott, majd még két alkalommal vittük vissza másfél év alatt.

A második héten már lábra állították. 

Óvatosan fogalmaztak, nem mondta senki azt, hogy biztosan helyre fog jönni, vagy látványosan fog javulni a helyzete. De én minden apró változást érzékeltem, és határozottan éreztem, hogy napról napra javul az állapota.”

Jelenleg öt gyógytornász és masszőr jár hozzájuk, heti nyolc órát tornáztatják, egyre több mindent meg tud csinálni. Ezen kívül Emőke elsajátított egy úgynevezett Vojta terápiát, azt alkalmazza napi húsz percben.

„Nagyon kíváncsi lennék, hogy mit gondol magában, mi jut el hozzá, mit fog fel abból, ami történik vele. 

Minden nap elmesélem, hogy mi történt velünk, a gyerekekkel, a fiúk is beszélnek hozzá, mesélnek neki. Határozottan reagál a dolgokra, mosolyog, int a szemével, összeráncolja a homlokát, félrefordítja a fejét, ha valami nem tetszik. Volt olyan gyógytornász, akit nem szeretett. Ezt onnan tudtuk, hogy mikor az megérkezett, behunyta a szemét, és addig ki sem nyitotta, míg el nem ment. Nem volt hajlandó együttműködni vele.”

Hirdetés

A baleset óta egy pillanatig sem szenvedtek anyagiakban hiányt, folyamatosan érkeznek a felajánlások, adományok ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. Kérés nélkül.

„Ha valami jót keresek a mi történetünkben, akkor határozottan állíthatom, hogy van benne pozitívum is.

Lényegesen jobban értékelem az életet, az egészséget, mint annak előtte, erősebb lett a hitem. Megtapasztaltam, hogy sokkal több jó ember van, mint amit valaha is feltételeztem. 

Volt, hogy a kozmetikus kolléganőmnek panaszoltam, hogy milyen nagy szükségünk lenne egy ruhaszárítóra, mert rengeteget kell mosni, és nem győzzük a szárítást. Miközben erről beszélgettünk, ő dolgozott a lehunyt szemű kliensén, én azt sem igazán láttam, hogy ki fekszik ott. A beszélgetés után néhány nappal váratlanul megérkezett egy szárítógép. Egy másik alkalommal az üzletben a nagyobb gyerek nézegetett, fogdosott egy puskát, tetszett neki. Hirtelen odalépett egy nő, az arcát nem is láttam, mert maszkot viselt, a gyerek kezébe nyomott egy ötvenest, és elszaladt. Meg sem tudtam köszönni. És rengeteg ilyen példát tudnék mondani.”

„Nem az a sok tennivaló a legnehezebb ebben a helyzetben, ami vele jár és körülötte, hiszen azt örömmel végezzük, segítségem is van a szüleim, testvérem és anyósom személyében.

A legnehezebb a hiányával élni, azzal, hogy itt van velünk fizikailag, és még sincs. 

Az ünnepek is nagyon nehezek. A múltra sem szeretek gondolni, mert nagyon rossz, hogy az a sok jó, amiben részünk volt, már nincs. A jövőre meg nem akarok. Csak a jelenre: arra, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy Győző felépüljön. Most nekem ez a dolgom” – magyarázza Emőke. A gyerekeknek pedig az apjuk volt a mindenük: játszótársuk, barátjuk, példaképük egyben.

„A történtek után pszichológus segítségét kértem abban, hogy hogyan közöljem velük a történteket, de abban is, hogy fel tudják dolgozni. Úgy érzem, és a szakember véleménye is az, hogy sokkal érettebben viszonyulnak a történtekhez, mint az elvárható lenne a korukból adódóan. Megértették, elfogadták a helyzetet.

Egyszer történt meg, hogy előttük sírtam. Ekkor a nagyobbik azt mondta, hogy ő nem is tudta, hogy a felnőttek is szoktak sírni. 

Mikor mondtam, hogy aki szomorú, az mind szokott, úgy elkezdett sírni, mintha soha többé nem akarná abbahagyni. Akkor kisírhatta magából a fájdalmát, mert utána soha többet nem fordult ez elő. Gyakran megkérdezi, hogy mostam-e meg apa fogát, elvégeztem-e a Vojta terápiát? A kisebbik megkérdezte az első hóhulláskor, hogy apa mikor ébred fel, hogy hógolyózni tudjanak? Ő még talán annyira nem érti a helyzetet, mint a nagyobb. De minden nap együtt imádkozunk apa gyógyulásáért.”

Pár napja…

A jövőt illetően, hogy miként látja magukat néhány év múlva, hosszasan gondolkodik Emőke, majd mosolyogva mesél álmairól.

„Azt látom, hogy Győző játszik a gyerekekkel. Én nagyon erősen hiszem, hogy ő, aki annyira szereti a családját, nem azért maradt köztünk negyven perc újraélesztés után, hogy egész hátralevő életében itt feküdjék magatehetetlenül. Nem lehet, hogy ennyi javulás után ne épüljön fel! És mi is nagyon szeretjük őt. Ha igaz, hogy a szeretet csodákra képes, akkor Győző meg fog gyógyulni.”

Fotó: a család archívuma

Élnie kell és bűnhődnie – mindhalálig. Van-e visszaút a társadalom pereméről?

Hirdetés