otthon

A széki asszonyok jelentős része a mai napig hordja a hagyományos viseletét. Ezek a nők egyszerre üde és különleges színfoltjai az olyan nagyvárosoknak, mint Kolozsvár vagy Budapest, ahová dolgozni, takarítani, vásározni járnak. Csorba Zsuzsa néni is közel negyven éve jár varrottasaival a Kárpát-medence legjelentősebb vásáraiba. Otthona egyszerre tükrözi hagyománytiszteletét, és őrzi munkája gyümölcseit, utazásai emlékét. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. júniusi lapszámában jelent meg.)

Nem sokkal ezelőtt hallottam egy tapasztalt író-szerkesztőtől, hogy amikor már elviselhetetlenül gyötrő az ihlet késlekedése, valamint a leadási határidő fojtogató szorítása, legalább egy órára belefog valami másba: kertészkedik, virágot ültet, főz vagy kapál. Látszólag nem az írással foglalkozik olyankor, mégis, a mondanivaló a háttérben hatékonyan munkál. Jómagam is tapasztalom sok éve: amikor a legsürgősebb írásokra „edzek”, akkor készülnek a legbonyolultabb ebédek, akkor jön rám a rég halogatott taka

Áhítat. Talán ez az egyik alapérzés, amellyel az erdélyi emberek zöme a fővárosra gondol. Hogy ezt génjeinkben elődeinktől kaptuk-e vagy egy legtöbbünkben önkéntelenül megszülető evidencia, hát vitatható. Duna-part, Lánchíd, Budai Vár, Halászbástya, Mátyás-templom, Gellért-hegy, Andrássy út, Hősök tere, Parlament: ez alap. Ezt azért látni kell, gyerekeinknek is, mert „magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Itt főként. Otthon pláné. Mindenhol is.

A tavasz ígérete már a levegőben, amikor bekopogunk a Kincses portára, de még nem lehet eldönteni, hogy kint vagy bent van hidegebb. Polgári miliő vár a falusi házban, évszázados kincsek az elcsendesedés és a falusi feltöltődés szolgálatába állítva.

Észrevétlen reppent el az őszi szántás ideje, de karácsony előtt két nappal csak meglett – lóval és ekével. Csodás késő ősz volt. Novemberben nyírfákat ültettünk, december elején még rukkolát szüreteltem a kertben. Csupán néhány napot szunnyadtak a borozdák hó alatt, a konyhakertem puha dunyháját az enyhe tél idén gyorsan elcsente. Hamar elérkezett a tavaszi veteményezés ideje.

Pál Ferenczi Gyöngyi és Pál Csaba „Pinky”, a Tamási Áron Színház színésznője és az egykori francia idegenlégiós sepsiszentkirályi háza egy meghitt családi fészek, amelyet saját igényeik szerint alakítottak ki. Mindennek megvan a helye és szerepe benne.

Aki építkezett valaha, tudja, teljességgel kizárt, hogy minden a terv szerint haladjon. Mindig van egy váratlan csavar, egy legyőzhetetlennek tűnő akadály, egy szívhalálként ható árulás – minden dramaturgiában kötelező tartalom. Ugyancsak kötelező „tartozék” a feladás szele, az újratervezés és kezdés, sokszor. A házam történetében is elérkezett egy ilyen pont.

Mátray László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, számos film szereplője. Az elmúlt években sokat volt Budapesten, többek között a Nemzeti Színházban is játszott, de sok időt tölt forgatásokon is. A nagyváros és a munka pörgéséből néhány éve szörcsei otthonába tér haza, ahol falusi nyugalom és az állatai várják. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. februári lapszámában jelent meg).

Pompás állapotban voltak a gerendák – a 160 megélt esztendő ellenére. 1863 – díszelgett a felirat a pincebejáratnál, amikor a tanácsadóimat is vittem. Merthogy „gyönge” nőként nem hozhattam meg a döntést, szakértőket hívtam a bontásra váró házikó szemrevételezéséhez.

Kolozsi Ildi és Attila mindketten kézművesek. Míg Attila kályhákat rak, izgalmas alkotásokat hoz létre agyagból, Ildi gyapjúból készít puha, színes nemeztárgyakat. Sepsikőröspataki otthonukon látható a lakóinak keze nyoma, sőt, a lelkük is.