Diák lettem – ments ki innen!

Jó pap is holtig tanul, tartja a közmondás, de ugyancsak sikerült nekem ezt kicsit másképp értelmezni: gyermekagyú harmincas most önszántából középfokú latint magol. Valószínűleg az imádkozás lehet a közös pont, amiért az én olvasatomban átalakult a lényeg, mert a Pater Noster nagyon kísért...

Az idei év mindent felülírt, mindenkinél. Olyan dolgokat is kihozott az emberekből, amiről korábban sejtésük sem volt, hogy ott lakozik. Ugyanígy jártam én is, csak mindenféle lelki vívódás, mélységek és magaslatok helyett, tavaszi házifogságos unalmamban

elkezdtem tanfolyamokra befizetni. Online, a konyhában ücsörögve, tök mókás tanulni is. Há’ nem? 

Három, jó drága diplomaszerűséggel (nem kevés cikkdíjam ment rá ezeknek a kipostázására!) és egy félig kitanult szakmával később, teljesen elfelejtettem azt, hogy én bizony sosem voltam iskolapéldája a hagyományos oktatásban résztvevő diáknak, mert mindig csak a viszonyunk volt meg, a szervezetem sose kívánta – mégis buzgón beiratkoztam egyetemre. Igazi, normális, nappali tagozatosra. De mert kicsire nem adunk, úgy belejöttem a képernyő előtti jegyzetelésbe, hogy mindenképp szintet kellett lépnem.

Elhittem, hogy én így, másodjára, érett fejjel, felnőttként majd teleszívom magam a tudással, és ez olyan remekséges lesz. Három hónap elteltével kacagva írom ezt le. Hangosan nyerítve. Ahogy eljött a szeptember, úgy estem vissza a gimnazista káoszomba, mintha az tegnap lett volna.

Első órán már sikerült bekapcsolt mikrofonnal úgy bemutatkoznom, hogy közöltem, nem normális senki, aki első nap órarend szerint órát tart.

Mihelyt végigböngésztem a tantárgylistát, szembesültem azzal, hogy még azt se teljesen értem, mit is fogok tanulni, de ha a tárgyaim nevét sikerül memorizálni, máris bölcsebb leszek, mint a jelentkezés előtt voltam. Bizton állíthatom, az elemi óta nem írtam annyi házi feladatot, mint most, no nem azért, mert nem lett volna mit, csak hát nem igen írtam.

Meg ismét lettek osztálytársaim! Ki hitte volna, hogy amikor már hányingerig ideges az ember lánya egy sokadik vizsgaszerűség miatt, pont az a legjobb terápiája annak, hogy kiszabadítson a hétköznapi, valódi, komolykodós felnőtt életből, hogy egy kupac tinivel kibeszélheti, ha most megbukok, a rendes vizsga után még egyet ingyen lehet, s a fizetős pótvizsga sem olyan drága… Bár rímbe szedve a ragozás is már-már jópofa, de annyi pénzem, hogy középfokú latint beszélve, valódi szövegeket fordítva, átmenőt érjek el, akárhol dolgozom s akármennyit, nem lesz.

Azt még itt, a gyergyói tömör ködből nem látom tisztán, hogy ennek az egyetemi turizmusomnak a végére érek-e,

viszont az biztos, hogy a nosztalgia mellett tanulságos figyelni, külső szemlélőként is, hogy az ifjú gólyák még milyen energikusan vetik bele magukat a tananyagba, a jegyeket számolva küzdenek-harcolnak, hogy bizonyítsa a médiájuk is, hogy rátermettek. 

Hirdetés

Érdekes ez a virtuális tér, nem ismerem őket, semmi közünk egymáshoz, mégis szeretem a szeleburdi vagy épp merev, komoly fejüket. A durcást, a magolóst, a kisokost, a plázacicát, a naívat, a buzgómócsingot vagy épp a leglazább linket. Színes egy bölcsész paletta ez, az én akut feketeségem mellett főként. Kész ifjúsági regénybe való alanyok, olyan igaziak, még ha hisztiznek is aranyosak.

Sajnálom ugyanakkor, hogy

míg számomra egy második tinikort adott ez a vírusos-cybertér, tőlük elrabolja a valódi egyetemi éveket.

Helyette a google testesíti meg a puskázó padtársat, viszont azt hiszem, ha ezt az akadályt leküzdik, akkor valódi irodalmárok lesznek, akik egymagukban, a szoba sarkában, a könyvespolcaik árnyékában, a Wi-fivel közösen lediplomáznak.

Szerencse még, hogy annyira lefoglalja őket a kötelezők olvasása, aminek egy részén én már évekkel korábban átrágtam magam, hogy nem lesz idejük magazint böngészgetni, így ez a vallomás is titokban maradhat előttük.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: