Az évek teltek, a légből kapott vágyálmok háttérbe szorultak, és rövid távú tervek vették át a helyüket – elvégezni az egyetemet, munkát találni, megállni a helyem az életben. Az egyetemi évek alatt aztán a nagybetűs szerelem is bekopogott az ajtón, és úgy alakult, hogy maradt is. Összeházasodtunk.
Fél évvel az esküvő előtt még külföldön dolgoztunk, és a nászutunk helyszíneit nézegettük, amikor ismét szembe jött velem a hagyományos thaiföldi csónak fotója, és vele együtt minden emlék. Ami egykor vágyálom volt, egyre valóságosabbnak tűnt, hiszen a leendő férjem is társ volt abban, hogy messzire menjünk, mondván,
jó esetben egy életben csak egyszer van nászútja az embernek, és azt szeretné, hogy emlékezetes legyen.
Így esett, hogy nem egy álom vált valóra, hanem az, amiről álmodni sem mertem, amikor november 9-én felszálltunk Budapesten egy Dohába tartó gépre, majd 6 óra utazást követően átszálltunk egy másikra, amely úticélunkhoz, Phuketre repített. Noha addigra már rutinos repülőnek számítottunk a folyamatos Angliából való hazautazásoknak és az Európán belüli utazásoknak köszönhetően, ilyen nagy gépen még sosem ültünk, úgyhogy már önmagában az utazás is élmény volt, új tapasztalat, de a megérkezés pillanata volt mégis az igazi katarzis.
Fentről látni a vakítóan kék tengerben elterülő, fehér homokkal szegélyezett kis zöld szigeteket, és minden porcikámban érezni, hogy a gondolatnak valóban teremtő ereje van, még ha csak tudat alatt is van jelen évekig bennünk.
Óriás állatok óriás élménye
Csodálatos természeti kincsek, lélegzetelállító partok, különleges tengeri élővilág, korallzátonyok, cseppet sem hétköznapi gasztronómia, kaotikus forgatag a városokban, vásárok és pezsgő éjszakai élet – csak néhány élmény, amit a szállodakomplexum adta kényelemből és a komfortzónánkból kilépve megtapasztaltunk. Ázsiai látogatásunk legmaradandóbb élménye mégis az elefántokkal való találkozás volt. Akartam, készültem rá, olvastam róla, de mint kiderült, nem eleget.
A szigeten jártunkban-keltünkben ugyan többször láttunk elefántokat „beöltöztetve”, amelyekkel pár dollárért fényképet lehetett készíteni, a hátukra ülni, vagy valamilyen attrakciójukon – amely jellemzően focizásban, vagy ormánnyal puszit adásban merül ki – szórakozni. Emellett lépten-nyomon cirkuszt és elefántparkot hirdető óriásplakátokkal csalogatják a turistákat, hogy egy-egy elefánt produkció megtekintése révén „egzotikus show-ban legyen részük”. Én viszont
nem szeretem a cirkuszokat, pontosan azért, mert természetellenesnek tartom az állatokra erőltetett, betanított attrakciókat.
A mutatványos állatokkal szelfiző embereket látva, egyre inkább erősödött bennem az ellenérzés mindezzel kapcsolatban, olyannyira, hogy le is tettem róla, hogy elefántokkal foglalkozzak a nyaralásunk alatt.
Kizsákmányolás vs. természetes közeg
Nem sokkal ezután a szállodában észrevettünk egy helyi hölgyet, aki a közelben található turistacélpontokat mutatta be a szállóvendégeknek, és amikor érdeklődni kezdtünk, egy képekkel teli kis könyvet tett elénk, amelyben szembe jött velem, amire vágytam: elefántok, természetes közegben. Lelkesedésünket látva, a hölgy mesélni kezdett. Megtudtuk tőle, hogy az elefántokat hosszú ideig haszonállatokként tartották Délkelet-Ázsiában, sokszor még napjainkban is dolgoztatják őket fakitermeléseknél, építkezéseknél vagy földműves munkák során, de ma már – a munkagépek térhódítása miatt – nincs akkora szükség rájuk ilyen téren, kizsákmányolásuk azonban nem ért véget. Jelenleg leginkább a turizmus áldozatai, a képen látható etikus elefántparkok pedig tulajdonképpen olyan rezervátumok, amelyek
azoknak az elefántoknak biztosítanak új otthont, amelyek korábban az ember szolgálatában álltak, dolgoztatták, netán kínozták őket.
Az elefántokat megvásárolják vagy kimentik, így kerülnek ezekre a helyekre.
Az itt élő, mentett elefántok hátán nem lehet ugyan „lovagolni”, cserébe viszont másképp kerülhetünk közel hozzájuk: etethetjük őket, játszhatunk velük, sőt közösen „dagonyázhatunk” is, majd megfürdethetjük az állatokat. Gondolkodás nélkül fizettünk be a rezervátumlátogatásra, s ezzel együtt életünk egyik legmaradandóbb közös élményére is.
Egy hatalmas területre vittek bennünket autóbusszal, ahol gyors fürdőruhára vetkőzést követően el is indultunk angol nyelvű idegenvezetőnk kíséretében elefántot nézni. Ottjártunkkor hét elefánt élt a parkban, mindannyiukat mentették, volt, amelyik egyedet fakitermelésről, volt amelyiket cirkuszból, de olyan is, amelyiket az éhezés széléről, az utcáról, ahol pénzért „lovagolni” lehetett rajta és fotózkodni vele, a gazdája viszont alultáplálta. Az állatok éjszaka karámokban alszanak, szemben velük „nevelőik” – akik velük élnek a park területén, és figyelnek rájuk – kis bambusz házikókban. Nappal szabadon vannak a rezervátum területén. Mindannyian mentett egyedek, így nem furcsa számukra az ember közelsége, s mivel egészen kiskorukban ragadták ki őket a természetes közegükből, nagy valószínűséggel oda már nem tudnának visszailleszkedni.
Nem mindegy, hogy mire fizetsz – turistaként sem
Az óriás állatoknak naponta 150–200 kilogramm takarmányra van szükségük normális körülmények között, és a havi ellátásuk – beleértve az orvosi ellátást is – körülbelül 500 dollárba kerül. Ezért sem mindegy, mire adja a turista a pénzét, amikor Thaiföldön jár, az út szélén és cirkuszban mutatványozó egyedekre adott pénzből ugyanis nem biztos, hogy ennyit fordítanak az állatok jólétére.
Felemelő érzés volt a jámbor óriások közt sétálni, a kezünkből etetni, simogatni őket – különösen annak tudatában, hogy a szórakozásunk nem megy az állatok kárára, sőt, kicsit még támogatjuk is őket.
Így esett, hogy Thaiföld nem csupán nászút volt számunkra, hanem egy élményekkel teli óriási lecke is.
Azóta sokkal körültekintőbbek vagyunk, a szelíd ormányosokkal történő találkozás volt számunkra a felelősségteli utazás megtestesítése. Az, hogy végiggondoltuk mi történik körülöttünk, mielőtt még részeseivé váltunk volna, és meggondolatlanul állatkínzásra szavaztunk volna a pénzünkkel, éppen olyan maradandó élmény, mint Thaiföld lélegzetelállító fehér homokos partjairól az azúrkék vízben ringatózó autentikus csónakot élőben látni.
Ezen az utazáson nyert igazán értelmet számunkra a jól ismert mondat: „Az utazás az egyetlen dolog, amiért pénzt adunk, de mégis mi leszünk gazdagabbak tőle”.
Fotók: Bencze Emese
