Címeket is ajánlott a cikkhez Tekla, miközben nézegettük a jó hangulatú fotózáson készült felvételeket, a Tongyó vagyok, vállalom-ra határozott nemet mondtam (mert szerintem nem fedi a valóságot), de a Nem a ruhám vagyok azért mond valamit… Mert Tekla sugárzó nőiessége, magával ragadó, dinamikus,
színes egyénisége a kutyasétáltatáshoz viselt laza, néha sárfoltos öltözeten is átsüt.
Kapunk ebből is ízelítőt, hiszen kolléganőnk életében nyolcadik éve főszerepet tölt be Vifi, az udvarhelyi celEb, akit naponta meg kell sétáltatni, nem véletlen tehát, hogy „kutyás szettet” is megörökítettünk. „Nincs rossz idő, csak rossz öltözék – ezt a svédektől tanultam. Kint vagyunk a kutyával esőben, hóban, fagyban is, velem egyébként is leginkább a Sétatéren lehet összefutni, kutyasétáltatás közben. Kulcsszó a kényelem, semmi egyéb nem lényeges” – mondja.
Szinte pizsamában
Vifi talán megsínylette, Tekla dolgokhoz való praktikus hozzáállását viszont csak megerősítette lánya érkezése. „Most, amikor egy pár hónapos csecsemővel indulunk el minden reggel, az első, kezem ügyébe kerülő, valamennyire tiszta ruha a nyerő – egy ideje csak őt szállítom a város másik felébe, maximum bevásárolni, ügyintézni megyek.
A tél ilyen szempontból szerencsés, a kabát alatt szinte pizsamában is lehetnék, az autóban úgysem néznek.
Szóval jelenleg sem időm, sem igényem nincs az öltözködésre” – magyarázza, majd nevetve teszi hozzá, hogy kis túlzással (és persze felváltva) két farmerben és két pulcsiban jár lassan egy éve.
Sarkak helyett kényelem
Igen, nála (is) alapdarab a farmer, bár nyáron a virágos, libbenő ruhákat részesíti előnyben. A magassarkú cipőket régóta hanyagolja, ennek nemcsak a kutya meg a baba az oka, hanem a szívvel-lélekkel űzött munka is. „Huszonévesen még gyakran jártam magas cipellőkben dolgozni, aztán egy nap egy csíkkozmási pityókaföldön találtam magam, 7 centis sarkakon… Azóta –
mivel reggel gyakran még nem tudom, hogy mi vár rám azon a napon – biztos, ami biztos, jobb lesz a lapos.
Ezt hozta a televíziós terepmunkám: hol hócsizma kellett, hol istállóba nem sajnált kabát, szóval, nem a kiskosztüm az én világom. Terepen kívül pedig a munka nagy része otthon történik, nem kell minden nap megjelennem valahol, ez is befolyásolja az öltözködésem.”
Harsány nő, harsogó tavasz
Teklánál tehát nincs divatkövetés, hanem darabok vannak, amiket szeret. Mert praktikusak, kényelmesek, de azért „teklásak” is. Például a farmeres, sárga felsős szett. „Áprilistól vagyok elememben. Próbálok színt vinni végre a sok téli sötét után a mindennapokba.
Nagy kedvenceim a napsárga (szürkével), a mustár, az okker is. A zöld, a természet színei. Barnát és lilát azonban soha nem hordok”.
Azért a magenta kabát a sötétebb hónapokba is színt vitt, és nagyon jól passzol is viselőjéhez. „Egyre kevésbé szeretem magamon a feketét, de muszáj az ember lányának legyen néhány fekete ruhája. Ha mégis fekete mellett döntök, igyekszem valamilyen színnel kombinálni” – fűzi hozzá Tekla a két, „alkalmibb” outfithez.
És hogy kerül a zöld köntös a fotózásra?
A pongyolát fogalmazásban nem, de magamon szeretem – érkezik a lakonikus válasz. Mint meséli, ezzel a bizonyos zöld köntössel ment szülni a nyáron, sokéves darab. „Nem voltam hajlandó elnyúlt pamut hálóingben járni-kelni a kórházi folyosókon – na, ebben nem voltam igénytelen. Kb. három nappal a szülés után csoportosan vittek tüdőröntgenre bennünket, frissen szült anyukákat, a kórház egy másik szárnyába.
Lépni nem tudtam, de azért a zöld köntöst természetesen magamra kaptam.
(Az már más kérdés, hogy amikor az öve leesett a földre, hívnom kellett az ápolót, s megkérnem, hogy vegye fel, annyira nem tudtam mozogni.) Amint kinyílt a lift ajtaja a földszinten, nyolcvan körüli idős hölgy nézett fel ránk a tolókocsijából, tágra nyílt szemekkel. Az öt megviselt kismamára – no meg a méregzöld pongyolára. – Maguk hová mennek? Bálba? – kérdezte őszinte csodálkozással. – Igen, tollas bálba – vágtam rá foghegyről. S úgy kacagtunk a nyomorunkon, hogy a friss varrat majd’ szétszakadt a hasamon.”
