Érdekes volt római látogatásunk, mert valahogy úgy alakult, hogy a városnéző túráink mindig a II. Viktor Emmánuel emlékműtől indultak. Ez volt az utolsó a látványosságok sorában, amit meg akartunk nézni, és végül mindennap ott kötöttünk ki, ugyanis ott volt a szállásunkra vivő villamos végállomása.
A Piazza Venezia forgalma sokkolóan szemlélteti az olasz főváros temperamentumos (elegánsan fogalmazok) közlekedését.
Nekem elsőként a Pantheont kellett látnom. Az ókori építészet, kultúra rajongójaként évek óta vágytam erre, első utunk hát ide vezetett, hogy aztán egy jó délutánra a talán legépebben megmaradt római épület környékén maradjunk.
Bementem világosban, bementem sötétben, és nem tudtam betelni a Pantheon belső terével. Az oculuson beesett az eső, aztán később a csillagokat lehetett látni… Csodálatos volt! Akárcsak az előtte levő tér, amelybe szinte belesüpped a kereszténnyé tett ókori szent hely, hiszen egykor jóval lennebb volt a járószint, és ezen az ókori alapon „nőtt fel” a mai Róma.
A Vatikáni Múzeumok gyűjteményét, a Forum Romanumot és a mindenhol előbukkanó égre törő római oszlopokat látva elgondoltam: a csodálatos reneszánsz, majd barokk művészet nagyjainak volt, amit folytatniuk. Hiszen
a szépséget már professzionális szinten művelték a rómaiak is, elő-előbukkanó alkotásaik mindig gyújtóhatással lehettek minden korok itáliai művészetére. A szépséget nem adhatták, nem adták alább.
Talán innen táplálkozik az olaszok legendás szépérzéke, ami tetten érhető ma akár a divatban, az utca emberének stílusos megjelenésében, az autók, bútorok stb. legendás formatervezésében?
Az egymásra rétegződött nagyság engem nagyon lenyűgözött: a császári fórumok fölött a középkori pápai állam palotái, a panorámából kiugró templomkupolák, harangtornyok, mind-mind eszméletlen látványt nyújtanak.
A római szent terület fölött lakóházak, ablakaik a romokra nyílnak. Vajon, azoknak, akik itt élnek, ez már fel sem tűnik? Nem érzik a történelem „szelét” néha-néha?
Persze, tudom, hogy romantikus ez a megközelítés, de azért eszembe jutott.
A Spanyol lépcső, a Trevi-kút ezúttal nem mutatta meg magát, előbbit és a fölötte levő templomot éppen restaurálják, a legendás barokk szökőkutat pedig tisztították.
Múzeumokat nem igazán látogattunk – mindezek és még rengeteg más marad egy következő útra.
Az idő annyira szép volt, hogy inkább a Villa Borghese hatalmas parkjában bandukoltunk, vagy a Piazza del Popolo forgatagát, este a Piazza Navona fényeit néztük, hallgattuk a szökőkutak vízcsobogását.
Azért Michelangelo Mózesét felkerestük, és a Santa Maria del Popolo templomban Caravaggio két olyan festményét (Szent Pál megtérése a damaszkuszi úton és Szent Péter keresztre feszítése) láthattuk, amit már nem akartunk „elnyomtatni” semmivel…
A késő délutánokat a Trastevere-negyedben töltöttük, ennek kisvendéglői lettek kedves vacsorázó, borozgató helyeink kis római vakációnk alatt.
A rómaiak Tiberise melletti városrész szűk kis utcáival, igazi olasz filmbe illő hangulatot árasztó tereivel kihagyhatatlan: barátságos, élő, emberi, kopottságában is gyönyörű.
Ha valaki megkérdezné, hogy mit hoztam haza Rómából, a válasz talán ez lenne: a vágyat, hogy még sokszor láthassam.
korábban írtuk
Puglia: festői tájak és „értékes
Olaszország lenyűgöző, nem lehet betelni vele – hallani turisták ezreitől –, az igazi csodát azonban „a csizma sarka” tartogatja. Puglia ugyan Itália legszegényebb tartománya, de látnivalókban nem szűkölködik. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. novemberi lapszámában jelent meg.)
