• Fotó: Tóth Gödri Iringó
A szüleim nászútjuk alkalmából jártak Berlinben a nyolcvanas évek közepén. Pontosabban Kelet-Berlinben, ami számukra akkor is a Nyugat és Szabadság volt, ha az igazi Nyugat és Szabadság a fal túloldalán volt, ahová próbáltak a híres tévétoronyból belesni.
Meséltek nekem a nagy múzeumokról, a hangulatos sörözőkről, a német ételekről,
egy olyan világról, amelyről azt hittem, hogy én a kétezer húszas években már nem fogom látni, hiszen a fal lebontása óta Berlin növekszik, fejlődik, lüktet. Tévedtem: a német főváros úgy megy előre, hogy közben szeret visszatekinteni.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó
Kötelező „régiségek”
Ahogy kiléptem a szállásom ajtaján, Berlin fiatalos arca nézett vissza rám, bámulatos graffitik és falfirkák, majd elhaladtam egy hippi ócskapiac mellett, láttam néhány romkocsmát, a villamosokon sörözgető fiatalokat. Ennek ellenére a városnézést a klasszikusokkal kezdtem a Múzeumszigeten, megnéztem Nofertiti portréját (Thotmesz szobor), az Istar-kaput. A látnivalók sora a Brandenburgi kapuval, a Dómmal és a Reichstaggal egészült ki.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó
A német történelemnek voltak „sötét” és ambivalens korszakai: Hitler terrorja, a holokauszt, a hidegháború és a vasfüggöny évei sok szempontból közelíthetőek meg, különféle érzelmekkel, a pátosztól, a fájdalmon át a kíváncsiságig. Berlin terei és múzeumai engednek a kíváncsiságunknak, lépten-nyomon a múlt darabkáiba botlunk, amiket érdekes leírások, magyarázatok, fotók, poszterek egészítenek ki.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó
Berlin mer emlékezni
Az egész város az emlékezés tere, hiszen bár a berlini falat lebontották, emlékét egy a városon végigfutó vonal őrzi, valamint a Checkpoint Charlie is, ami a leghíresebb katonai ellenőrzőpont volt a vasfüggöny berlini szakaszán. Utóbbi a szigorú feliratokkal ma is szinte sokkol, ugyanakkor ami talán még meghökkentőbb: a McDonald’s és a KFC közvetlenül az ellenőrző pont mellett nyomatékosítják a szakadékot a két világ között.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó
A hidegháború éveinek több múzeum is emléket állít, így van a városban kémmúzeum is, valamint egy NDK Múzeum is, ami számomra az egyik legnagyobb élmény volt – bár nem a szokványos értelemben. Az NDK múzeum olyan, mint a szomszéd néni lakása vagy mint keresztanyámé – pár éve. A konyhabútortól „anyukám” robotgépén át a gázsütőig minden ismerős, otthonos volt, de a német fiatalok lelkesen hüledeztek miközben fotózgattak. Számukra ez történelem.
A harminc-negyven éves tárgyak kiállítási darabok, a történelem részei – meg is fogadtam, hogy nem dobok ki semmit a padlásról és a pincéből.
A német főváros természetesen nem csak erre emlékszik, a harmadik napomon megnéztem az Anne Frank Múzeumot, meg a Zsidó Múzeumot is, nemcsak a tragikus pillanatokra, de érdekességekre is felhívják a figyelmet, olyan részeik is vannak a kiállításoknak, amelyek hagyják a látogatót „felszusszanni”.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó
Berlin másik arca
Az első napok múltidézése után aztán belevetettem magam a modern Berlinbe, amihez a Potsdamer tér az égbenyúló épületeivel a legjobb kiindulópont. Hogy ne legyen túl éles a váltás, Helmut Newton berlini fényképész gyakran meghökkentő és polgárpukkasztó képeivel folytattam a napot a róla elnevezett alapítvány múzeumában, majd kocsmatúrával zártam, a legjobb német sört keresve.
• Fotó: Tóth Gödri Iringó
Az azonban hamar egyértelművé vált, hogy egy hét nem elég sem a legjobb kocsmát, sem pedig a legjobb sört megtalálni, bár a Berliner Kindl helyi márkára nem lehetett panaszom. Mivel az utazás elengedhetetlen része a gasztronómiai felfedezés is, Berlin kapcsán két célt tűztem ki magam elé: wurstot, azaz kolbászt enni – amiből rengeteg féle van Németország-szerte, currys, fehér, vörös stb., valamint megtalálni, hol a legjobb
a shaorma – az ötvenes évek óta, amikor a törökök tömegesen érkeztek Németországba, ez is nemzeti étel lett.
Mindkét étel kapcsán blogok, vlogok, fórumok segítik a turistát megtalálni a legjobbat. Nem tudom, hogy nekem sikerült-e, de amit ettem, jó volt.
Bár az úti beszámolók Berlin hipszter negyedét ajánlják látnivalóként, nekem ez nem volt túl nagy élmény, sokkal inkább lenyűgözött a berlini tömeg: az aktatáskás, öltönyös úriemberek, akik délben már söröztek a metrón, a punk nagymamák, a hippi nagytaták, a kortalan bulizók. Berlin több mint harminc éve „felszabadult”, és ezáltal a szabadság és a szabadságra vágyók városa lett, és igyekszik az is maradni.
