A szüleim nászútjuk alkalmából jártak Berlinben a nyolcvanas évek közepén. Pontosabban Kelet-Berlinben, ami számukra akkor is a Nyugat és Szabadság volt, ha az igazi Nyugat és Szabadság a fal túloldalán volt, ahová próbáltak a híres tévétoronyból belesni.
A híres tévétorony, ahonnan át lehetett látni a falon túlra
Meséltek nekem a nagy múzeumokról, a hangulatos sörözőkről, a német ételekről, egy olyan világról, amelyről azt hittem, hogy én a kétezer tízes években már nem fogom látni, hiszen a fal lebontása óta Berlin növekszik, fejlődik, lüktet. Tévedtem: a német főváros úgy megy előre, hogy közben szeret visszatekinteni.
Kötelező „régiségek”
Ahogy kiléptem a szállásom ajtaján, Berlin fiatalos arca nézett vissza rám, bámulatos graffitik és falfirkák, majd elhaladtam egy hippie ócskapiac mellett, láttam néhány romkocsmát, a villamosokon sörözgető fiatalokat.
A graffitik egyes városnegyedek elengedhetetlen részei
Ennek ellenére a városnézést a klasszikusokkal kezdtem a Múzeumszigeten, megnéztem Nofertiti portréját (Thotmesz szobor), az Istar-kaput. A látnivalók sora a Brandenburgi Kapuval, a Dómmal és a Reichstaggal egészült ki.
A klasszikusok is megérnek egy próbát
A német történelemnek voltak „sötét” és ambivalens korszakai: Hitler terrorja, a holokauszt, a hidegháború és a vasfüggöny évei sok szempontból közelíthetőek meg, különféle érzelmekkel, a pátosztól, a fájdalmon át a kíváncsiságig. Berlin terei és múzeumai engednek a kíváncsiságunknak, lépten-nyomon a múlt darabkáiba botlunk, amiket érdekes leírások, magyarázatok, fotók, poszterek egészítenek ki.
Kultikus alkotás
Berlin mer emlékezni
Az egész város az emlékezés tere, hiszen bár a berlini falat lebontották, emlékét egy a városon végigfutó vonal őrzi, valamint a Checkpoint Charlie is, ami a leghíresebb katonai ellenőrzőpont volt a vasfüggöny berlini szakaszán. Utóbbi a szigorú feliratokkal ma is szinte sokkol, ugyanakkor ami talán még meghökkentőbb: a McDonald’s és a KFC közvetlenül az ellenőrző pont mellett nyomatékosítják a szakadékot a két világ között.
A Checkpoint Charlie-t látni ma is döbbenetes
A hidegháború éveinek több múzeum is emléket állít, így van a városban kémmúzeum is, valamint egy NDK Múzeum is, ami számomra az egyik legnagyobb élmény volt – bár nem a szokványos értelemben. Az NDK múzeum olyan, mint a szomszéd néni lakása vagy mint keresztanyámé – pár éve. A konyhabútortól „anyukám” robotgépén át a gázsütőig minden ismerős, otthonos volt, de a német fiatalok lelkesen hüledeztek miközben fotózgattak. Számukra ez történelem. A 30–40 éves tárgyak kiállítási darabok, a történelem részei (meg is fogadtam, hogy nem dobok ki semmit a padlásról és a pincéből).
Az NDK múzeum konyhája – akár otthon
A német főváros természetesen nem csak erre emlékszik, a harmadik napomon megnéztem az Anne Frank Múzeumot, meg a Zsidó Múzeumot is, nemcsak a tragikus pillanatokra, de érdekességekre is felhívják a figyelmet, olyan részeik is vannak a kiállításoknak, amelyek hagyják a látogatót „felszusszanni”.
Berlin másik arca
Az első napok múltidézése után aztán belevetettem magam a modern Berlinbe, amihez a Potsdamer tér az égbenyúló épületeivel a legjobb kiindulópont.
Berlin modern arca
Hogy ne legyen túl éles a váltás, Helmut Newton berlini fényképész gyakran meghökkentő és polgárpukkasztó képeivel folytattam a napot a róla elnevezett alapítvány múzeumában, majd kocsmatúrával zártam, a legjobb német sört keresve.
A város az emlékezés tere, mindenfele képek, feliratok segítik az idelátogatót
Az azonban hamar egyértelművé vált, hogy egy hét nem elég sem a legjobb kocsmát, sem pedig a legjobb sört megtalálni, bár a Berliner Kindl helyi márkára nem lehetett panaszom.
A sör „hazájában” van választék
Mivel az utazás elengedhetetlen része a gasztronómiai felfedezés is, Berlin kapcsán két célt tűztem ki magam elé: wurstot, azaz kolbászt enni – amiből rengeteg féle van Németország-szerte, currys, fehér, vörös, stb., valamint megtalálni a legjobb shaormát – az ötvenes évek óta, amikor a törökök tömegesen érkeztek Németországba, ez is nemzeti étel lett. Mindkét étel kapcsán blogok, vlogok, fórumok segítik a turistát megtalálni a legjobbat. Nem tudom, hogy nekem sikerült-e, de amit ettem, jó volt.
Berlinhez hozzá tartozik minden, ami színes, hipszter, hippie, punk
Bár az úti beszámolók Berlin hipszter negyedét ajánlják látnivalóként, nekem ez nem volt túl nagy élmény, sokkal inkább lenyűgözött a berlini tömeg: az aktatáskás, öltönyös úriemberek, akik délben már söröztek a metrón, a punker nagymamák, a hippi nagytaták, a kortalan bulizók. Berlin több mint harminc éve „felszabadult”, és ezáltal a szabadság és a szabadságra vágyók városa lett, és igyekszik az is maradni.
Fotó: Tóth Gödri Iringó
korábban írtuk
Azúr-parti csillogás: Nizza, Cannes, Monte-Carlo, Marseille
A lelkem mélyén megrögzött álmodozó, kissé romantikus és idealista vagyok, így az úti céljaimat is hajlamos vagyok regények, filmek, dalok alapján elképzelni. A Francia Riviéráról is izgalmas, pompás előképeim voltak, például a Marlon Brando és David Niven főszereplésével készült Dajkamesék hölgyeknek című, 1964-es film (a Riviéra vadorzói és Csaló csajok címmel készültek remake-jei is): csillogás, luxus, század eleji villák, drága oldtimer autók, jachtjaikon iszogató milliárdosok… (Cikkünk a Nőileg maga
