Még nem voltunk kollégák, amikor egy rendezvényen hózentrógerrel és mintás „picus nyakkendőben” láttam. Jellegzetes vigyorával úgy viselte azt a vicces nyakkendőt, mintha már az édesanyja méhében is csokornyakkendővel lubickolt volna. Végre egy pasi, aki szeret (ki)öltözni – gondoltam akkor, s bár azóta nagyon sok víz lefolyt már az Olton, s Mihály Laci stílusa is változott, a finom humort azóta is látni vélem öltözékén, az aprócska rafinériát a lazaságban, amely tudatos öltözködést sejtet: az ördög a részletekben rejlik, és semmi sincs véletlenül ott, ahol.
„Sokszor változott már a stílusom, és egyiket sem kimondottan otthonról hoztam. Inkább olyankor próbáltam ki egy új stílust, amikor egy hasonló megtetszett valakin. Pályakezdő koromban sokáig hordtam sokzsebes mellényt, persze meg is töltöttem minden szükségesnek vélt eszközzel. Aztán volt vasalt inges időszakom, sportszettes periódusom, ma pedig inkább könnyed, egyszerű ruhákat hordok: galléros pólót és farmert” – meséli Laci, aki
néhány éve már merészen színes darabokat is bevállal, legyen az sárga, zöld, narancs vagy piros.
„Sajnos nehezen válok meg a ruháimtól, még akkor is, ha megveszek valami újat, így az elkerülhetetlen szelekcióig mindig egyre nagyobb kihívás helyet találni számukra. De van néhány, nagy becsben tartott – főként elegáns – darab is, amelyek csak különleges alkalmakkor kerülnek elő, és amelyeket imádok viselni” – avat be „ruhatitkaiba”, és ez az imádás meg is látszik rajta: messziről sugárzik, ha jól érzi magát az ember az adott ruhában. Ezt láttam Lacin sok éve, a Hargita Vendégváróban.
Vicces póló, „szekustáska” Csak semmi Coelho
Persze Laci sem jár minden nap „picus nyakkendőben”, a hétköznapjaira inkább a casual, a laza stílus jellemző. Az elegáns öltözéknél pedig a kényelem is fontos számára: mint fogalmaz, nem szeret olyan kompromisszumokat hozni, hogy inkább elviselje a szorítást, csak azért, hogy katalógusmodellnek nézzen ki.
Sokunknak volt „nem, nem, soha!” korszaka, amikor még azt vallottuk, biztosan nem kerül ránk bizonyos szín vagy forma, így volt Laci az élénk, (de nem rikító) színes darabokkal, merészebb kombinációkkal, vagy a slim fit nadrágokkal.
Míg régebben csak pasztellárnyalat és a bő szabású farmer jöhetett nála szóba, ma már akár a színes kockás nadrág és az öltöny fehér sportcipővel is belefér kollégánk lookjába.
A Coelho-bölcsességekkel és egyéb viccesnek szánt feliratokkal, grafikákkal virító pólók azonban reményei szerint sosem fognak beköltözni a gardróbjába, ahogyan az általa csak „szekustáskának“ nevezett, vállon átvetett, övön lógó kistáska sem.
Napszemüveg, borosta
Nagyban hozzájárul az öltözék ahhoz, hogy mennyire érzi férfiasnak magát a viselője – véli Laci. „Másképpen érzem magam férfinak egy vékony pólóban, bermudában és szandálban, mint fehér ingben, slim fit öltönyben, napszemüveggel és borostásan. Nyilván önmagában a ruha nem elég, az a viselője stílusával együtt jár és érvényesül” – teszi hozzá, és ő szerencsés alkat: nagyon tudja viselni az elegáns szetteket, de rövidnadrágban sem hat alulöltözöttnek vagy trehánynak.
A kiegészítőket azonban annak tekinti, amik: kiegészítő elemnek. „Fontos, hogy meglegyen az összhang a ruha és az éppen viselt kiegészítő között, de nem áll meg az élet nélkülük.
A táskákat nem szeretem, hétköznapokon hátizsákos vagyok, kalapból is csak egy szalmakalapom, egy egyszínű napellenzős sapkám és egy golfkalapom van” – sorolja. A tematikus, beöltözős bulikban viselt öltözékeket leszámítva, a mindennapokban nem visel semmi extrémet, és bár többnyire nem szándéka kitűnni, alkalomadtán belefér egy „nonkonformista szett” is. „Azt azonban kifejezetten szeretem, amikor egy-egy különleges alkalomkor, elegánsabb öltözetbe bújva a gyerekeim is ráéreznek, és maguktól akarnak »szépen« öltözni” – osztja meg.
Élete párja nem „öltözteti”, nem szól bele abba, hogy mit vásárol, csak javasolni szokott, hogy mit lenne jó lecserélni, és mint mondja Laci, ki szokta kérni felesége véleményét, ha bizonytalan egy-egy darabbal kapcsolatban. „Szerencsére összhangban van a stílusunk, így nem jellemző, hogy ő kisestélyiben, én meg susogós tréningben jelenek meg vele valahol” – mondja nevetve. S ha már jókat derülünk, adódik a kérdés, hogy székelyharisnyában jár-e László (mint minden rendes csíki, a Nyeregbe)?
„Gyerekkoromban gyűlöltem a szúrós posztóharisnyát, aztán amióta kiderült számomra, hogy létezik barátságos verziója is, már nem vagyunk ellenségek.”
Szívesen felveszi, ha az alkalom megkívánja, de mivel ez ritka, nincsen saját székely ruhája. „A szép öltönyt, nyakkendőt szeretem, de még jobban a csokornyakkendőt” – összegez kreatív kollégánk, s így már nem is csodálkozom, hogy a „picus nyakkendős” újságíróként égett be immár egy életre az emlékeimbe.
