• Fotó: Tulit Éva archívuma
– Honnan indult ez a cseppet sem szokványos történet?
– Az alapötlet az volt, hogy megkerüljük a Földet. Aztán ahogy elkezdtük alaposabban elemezni a realitásokat, elég hamar elvetettük azt a változatot. Egyrészt, mert rohanás lett volna, ugyanakkor nagyon sokat kellett volna óceánokon át szállíttatni az autót, ami rengeteg pénzbe kerül. És még az sem biztos, hogy időben vagy egyáltalán megérkezik a jármű, amely ezek alatt a hónapok alatt az otthonunk volt: abban aludtunk, tisztálkodtunk, főztünk, tanultunk. Nekünk meg közben repülnünk kellett volna, és ez újabb extra költség.
A következő ötlet az volt, kezdjük Európával, keressünk domborzati, földrajzi, társadalmi-emberi-vallási szempontból egyaránt színes, változatos útvonalat,
ne unják a gyerekeink, hogy ugyanazokkal az emberekkel, kultúrákkal találkoznak. Úgy gondoltuk, elindulunk a görög birodalom, a görög-római kultúra nyomvonalán. Elkezdtem feltérképezni Európát, hogy a gyerekek számára tényleg tanulás legyen. Közben bejött a képbe Kőrösi Csoma Sándor, hogy akkor kövessük az ő útját. De a hajózások miatt ezt is elvetettük, végül arra az elhatározásra jutottunk, hogy minden hajózást, nagyobb kompozást kizárunk, kizárólag szárazföldi utat tervezünk. Ennél a pontnál elkezdődött a tájékozódás: mi lenne, ha bemennénk az arabokhoz? Ők, ugyebár, mostanában nyitottak , és mennyire érdekes lehet az iszlám... Alig tudunk róluk valamit. Végül elindultunk Kőrösi Csoma útján, Marco Polo nyomában, a Selyemutat követve. De mivel a közhiedelemmel ellentétben nemcsak szárazföldi selyemút létezik, így lett belőle Belső-Ázsia is.
– Jó döntés volt? Az útvonal beváltotta az előzetes elvárásokat?
– Egyértelműen. Az indiai kultúra is nagyon érdekelt, de annak lettek volna higiéniai kockázatai, a nagy hőséggel is számolnunk kellett. Az iszlám, a buddhizmus, a nagy perzsa birodalom, a nabateus birodalom, a mongol, az üzbég birodalom, a tatárok, az egykori cári birodalom viszont történelmi és higiéniai szempontból egyaránt vállalható egy aggódó anya számára.
Rengeteget tanultunk, mert nemcsak kirándulgattunk a tengerpartokon, hanem történelmi helyszíneket, rengeteg múzeumot látogattunk meg, emberekkel találkoztunk.
Ebben a történetben végig a gyerekek voltak a központban, ők érdemlik a legnagyobb elismerést is, hatalmas türelemmel, kitartással, érdeklődéssel, kíváncsisággal, jókedvvel csinálták végig az utat. Már Oroszországban jártunk, felmentünk Murmanszkig, a Kola-öbölig, amikor a 250. naphoz közelítve először hangzott el a részükről a „most már menjünk haza”.
– Hogyan sikerült összefésülni egy tizennégy éves lány és egy tízéves fiú valószínűsíthetően erősen szerteágazó érdeklődését?
– Alapvetően rájuk szabtuk a programot, hogy mindig legyen, amire várniuk. Elmentünk például olyan helyre, ahol a mai napig kézzel gyártják a hajókat, a teknősrezervátumot nyilván a felnőttek is élvezték. Ugyanakkor nagyon érdekelte a gyermekeinket a mecsetek világa, azt hiszem, őket is megérintette az emberek közvetlensége, megható volt az a jóságosság, ahogyan az iszlámban viszonyultak hozzánk.
Mekkában, Medinában a hatalmas embertömegben ők is csendben végigcsináltak mindent, éreztem, figyelik a többi gyereket, ahogy a szüleik mellett imádkoznak, vagy mennek elcsendesülve.
Azt hiszem, azokban a pillanatokban nyitottak hatalmasat. Nagyon elcsodálkoztak, hogy az emberek ajándékokat hoztak nekünk, élelmet, üdítőket, pénzt is kaptunk két alkalommal teljesen ismeretlen emberektől. Indulás előtt néztünk filmeket, sok könyvet vittem az útra is, Gárdonyi-regényeket, Kőrösi Csoma Sándor-könyveket. Ahogy közeledtünk egy bizonyos szakaszhoz, elővettük ezeket. George Durrell könyvet is olvastunk, Eszter és Gergő is készített bogárgyűjteményt, növényeket préseltek, hozták a könyv szellemiségét. De a Gárdonyi-regények, A láthatatlan ember, az Egri csillagok is olyan táptalajt jelentettek, amivel azonosulni tudtak.
• Fotó: Tulit Éva archívuma
– Mi volt az, ami a legkevésbé hasonlított az olvasmányok, filmek alapján kialakult előzetes képhez?
– Afganisztán, ahová végül is azért mentünk, mert nagyot kellett volna kerülnünk, hogy eljussunk Tadzsikisztánba, Üzbegisztánba. A teheráni afgán nagykövetségen, ahol beszereztük a vízumunkat, igyekeztek megnyugtatni: a tálibok nagyon vigyáznak a turistákra, arra, hogy jó képet alakítsanak ki az országukról. Oké, mondtam, legyen Afganisztán, gyorsan menjünk át rajta.
A térkép alapján kiszámoltam, hogy négy nap alatt áthaladunk, aztán nyolc lett belőle. Förtelmes úton mentünk, elhagyatott helyeken jártunk, kemény próbatétel volt.
Viszont olyan emberekkel találkoztunk, akiknek ugyan a fegyver lógott a hátukon, de miközben gumidefektet javítottunk, tizenöten leszálltak egy kisbuszról, a csomagok tetejéről, és bár a férjem mondta, nincs szüksége segítségre, nem hagytak ott, álltak, és néztek, hogy biztos rendben van-e minden. Van-e vizünk, ételünk? Abban a világban a gyerek, a család mindennél fontosabb. Legalább tizenkét ellenőrzési ponton haladtunk át, elvették az útleveleinket, kikérdeztek, de egyetlen alkalommal sem jöttek be az autóba.
• Fotó: Tulit Éva archívuma
– Ha jól érzékelem, az iszlám, a tálibok Önben újabb „hívet” nyertek. A gyerekek hogyan viselték a feszült helyzeteket?
– Azt hiszem, ez az út nemcsak bennem változtatott meg gyökereiben dolgokat és nézeteket. Eszter és Gergő a legfeszültebb helyzetekben kötögettek, horgolgattak, énekeltek a hátsó ülésen. Mert amúgy mindenhol gyanúsak voltunk: magyar útlevél, két gyerek, romániai bejegyzésű autó. És az értetlenségek: mi az, hogy kisebbség? Mi az, hogy román és magyar? Miért lakunk Romániában, ha magyarok vagyunk?
Sokszor el kellett mondanunk Erdély történetét dióhéjban. Az oroszok viszonylag könnyen megértették, mert nekik is vannak tatárjaik és egyéb kisebbségek.
Az irániak ugyancsak, ott élnek a perzsák. A gyerekek hatalmas nyugalommal viselték az egészet, miközben én folyamatosan önvizsgálatot tartottam, hol érzem esetleg vészesnek a helyzetet, de egyszer sem éreztem nagy félelmet. Ők sem féltek, pedig akadtak húzós helyzetek. Iránban például próbáltunk nyugodt helyeket választani az éjszakai alvásra, bementünk egy-egy jó kis hegy lábához vagy erdei útra, hogy ne zavarjon az autózúgás. Aztán egyik éjjel háromkor tíz gépfegyveres döngette az autó oldalát, és jöttek be, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, mit akarunk. Mondtam, hogy família, fel is költöttem a gyerekeket, hogy lássák őket, akkor azonnal kimentek. Akkor megtanultuk, hogy benzinkutaknál alszunk, az valamiféle biztonságot mégiscsak nyújt.
• Fotó: Tulit Éva archívuma
– Mi tagadás, a földhözragadt európaiban egészen más kép él az iszlámról…
– Kezdjük onnan, hogy amikor először bementünk Iránba, alaposan kihallgattak bennünket: miért megyünk hozzájuk, miért megyünk autóval, miért gyerekekkel? Akkor többek között elmondtam, hogy képzeljék el, nálunk az iskolában tanítják a perzsa kultúrát, a perzsa birodalom történetét. Eszter mondta is a nagy neveket, Perszepolisz, más történelmi helyszíneket, ettől elképedtek. Az első bökkenő az volt, hogy nem találtak bennünket a magyarországi nyilvántartásban. Miért van a címünk Romániában? Ekkor jött a rajzolás és a történelemóra.
Atilláról tudott a tisztviselő, amikor mondtam, hogy megyünk a hunok földjére, Mongóliába, tudtam, hogy megtalálta a kapcsolódási pontokat, mindenki testvér volt.
Vallási szempontból is ugyanezt tapasztaltuk az iszlámban. Ramadán ideje volt, akadt, aki figyelmeztetett, hogy csak muzulmán mehet be Mekkába, Medinába. Nem baj, mondtuk, mi megyünk, s ha valakinek ezzel problémája van, szépen megfordulunk. Zarándokhelyen mégsem lehetnek annyira rosszak az emberek. Egyetlen ellenőrzőpont volt, ahol megkérdezték, hová megyünk. Tisztáztuk, hogy nem muzulmánok vagyunk, hanem keresztények. Nem baj, testvér vagy. Voltunk Jób sírjánál, muzulmán férfiak imádkoztak, amikor megérkeztünk. Jelezték, hogy maradjunk, mondtuk, megvárjuk, míg befejezik. Nem, nem, menjünk nyugodtan. A falon hatalmas, bekeretezett kép, üveglap alatt Ábrahám családfája, két fő ággal, a bal oldalon Jézus, a másikon Mohamed. Fényes betűkkel, mindkét név fölött nagy glória. Ők így állnak hozzánk is. Keresztények vagyunk? Isten hozott bennünket. És sehol nem próbáltak megtéríteni.
• Fotó: Tulit Éva archívuma
– Pillanatig sem merült fel Önben annak a gondolata, hogy a világ legveszélyesebbnek tartott helyein járnak?
– Bennem ezek a dolgok nem így tevődtek fel, holott az oroszoknál le is tartóztattak bennünket, de hát az is rendben ment, hiszen természetes, hogy átnézik a papírjainkat, ha már egy atom-tengeralattjáró bázisra keveredtünk, mert szaunázni akartunk.
Én szeretek Isten tenyerén lenni, és a gyerekek is megerősítették, hogy nagyon sokszor érezhettük a gondviselést.
Megrendítő, amint azt hiszed, csak itthon vagy biztonságban, miközben a nagyvilág tele jó emberekkel. Az utunk során nagyon sok turistával is találkoztunk, sok utazóval, akik hasonló cipőben jártak. Találkoztunk egy német motoros sráccal, három hónapon át mentünk együtt, ha lerobbant, mi húztuk ki. Amikor egyszer mi robbantunk le, megrendeltük az alkatrészt, ő hozta el a Pamíron át.
• Fotó: Tulit Éva archívuma
– Európai nőként milyennek látta az ott élő nők helyzetét?
– Sok szempontból helytállók a sztereotípiák, másokban azonban nem, a helyzet szinte országonként változik. Szaúd-Arábiának nemrég új királya lett, tőle sok pozitív változást várnak. Irán is lazább abból a szempontból, hogy a nőknek kendőt kell viselniük, csadort nem. Afganisztánban is, ahol kötelező a burkaviselet, a családfő, akiknél laktunk, szeretné kimenteni a feleségét és a gyerekeit abból a társadalmi konvencióból.
Az elején roppant furák voltak a szupermarketekben a nőknek szánt cuccok, arra gondoltam, minek, amikor annyira le vannak fojtva, szinte semmit nem látni belőlük.
Aztán kiderült, hogy ők egymás között sokat partiznak, a felső öltözet alá kiöltöznek. De emlékszem arra az afganisztáni nőre is, aki egy alkalommal titokban odajött a kisbuszunkhoz. Csak a szeme látszott ki a csadorból. Látszott, hogy nagyon örül, hogy egy idegennel beszélhet. Miután mi eljöttünk onnan, olvastunk újabb szigorításokról, hogy ott már a piacon sem kérhet egy nő semmit, csak a gyerekei meg a férje hallhatja a hangját. Mindannyiunk számára hatalmas tapasztalat volt, a gyermekeinken máris érzékelem ennek az útnak a jótékony hatását.
korábban írtuk
Szőcs Előd: A nők mozgatják a világot
Különleges életutat tudhat magáénak Szőcs Előd, aki sportkarrierjét hátrahagyva talált új hivatást a gasztronómia világában. Nem kedveli, ha séfként emlegetik, sokkal közelebb áll a szívéhez, ha egyszerűen szakácsként hivatkoznak rá.
