Átrendeztem a bizsuimat a húsvét előtti nagytakarítás során. Nagyon lassan haladtam. Minden harmadik csecsebecse valamilyen utazásról származik: kristály fülbevaló a prágai zsidó temető melletti üzletből (jó régi már), kagylókarkötő a krétai kisboltból, üvegből készült fülbevaló, amit a munkácsi vár aljában áruló magyar kézművestől vásároltam, Allah szemével díszített karkötő a világ legnagyobb mozaikmúzeumából, Gaziantepből. És Michelangelo Dávidja, szintén egy karperecen, a firenzei múzeumshopból. Csak néhány a kollekcióból, amiről most, utazásilag ínséges időben olyan jó letörölni a port.
Csendesebb estéken néha elindítunk a számítógépen egy-egy slideshow-t valamelyik utazásunkról, nyaralásunkról.
Né, nem is emlékeztem erre az épületre, jaj, ott ettük azt az isteni pizzát! Akkor két órát vártunk rád azon a téren, s már hívni akartuk a rendőrséget, mert azt hittük, bajod esett. Jaj, rémesen nézek ki abban a fürdőruhában, miért nem szóltál? Oda vissza kell mennünk!
Nyitásra kész
Ha valakinek bizonyíték kell arra, hogy érdemes utazni, akkor az nem utazott eleget. És igen, az utazás, mint szinte minden jó dolog a világon, pénzbe kerül. Arról már rengeteg kutatás született, hogy hosszú távon hogyan térül meg az utazásba fektetett pénz. Pihentebben térünk haza (agyilag legalábbis), amitől aztán sokkal jobban teljesítünk, ergo több pénzt tudunk keresni – mondják a szakik. Az én személyes tapasztalatom meg az, hogy az utazás nyitottá, elfogadóvá tesz. Minél több másfajta kultúrát látsz, minél több másfajta vidéket, minél több ismeretlen ételt és italt kóstolsz, annál jobban képes vagy elhinni: van a szűk világodon kívül is élet, amit érdemes látni, megtapasztalni. És itt van az ördögi kör: minél többet látsz, annál inkább rájössz, hogy még semmit sem láttál.
Okosabb leszel, nyitottabb és jobb ember az utazások révén. Ezért érdemes befektetni.
Hogy mennyit? Ezt nehéz belőni. Mi valahogy mindig az aktuális költségvetésünkhöz is alakítjuk azt, hogy épp mi fér bele. Így volt, amikor bejártuk fél Olaszországot, és olyan is, amikor Kárpátalját választottuk. Utóbbi ugyanolyan remek élmény. De ha például az inkák hagyatékát akarjuk megtekinteni – ami bizony több ezer dollárba kerül, akárhogy csűrjük-csavarjuk –, az is járható út, ha néhány évig „csak” kisebb kirándulásokat teszünk, s arra gyúrunk, hogy egyszer csak majd a Machu Picchu tövében kezdjük a napot.
Lehetőségeink
Ha felnőttként utazol más felnőttekkel, akkor tényleg olcsón meg lehet úszni a világjárást. Van, aki állandóan figyeli a low cost repülőtársaságok ajánlatait, s ha hétfőn észreveszi, hogy szerdán 10 euróért lehet Lyon-ba repülni, hát úgy dönt: megnézi a várost. Gyorsan feltúrja a kanapészörfös listáját, jó eséllyel talál ingyen szállást vagy kanapét, s pár száz lejből máris megúszta a városnézést, a helyi kaja kipróbálását, s talán valamelyik múzeum is belefér.
Ha az ember világlátásra adja a fejét, a szállás, út és étel mellé bele kell számolni a belépők árát is, ami – főleg Európában – sokszor többe kerül az alapellátásnál.
De megéri. Megéri lemondani egy vacsoráról (és bekapni a sarkon egy kiflit vagy bevásárolni a közértben) azért, hogy még beiktassunk egy látnivalót. Persze, ha valakinek a helyi gasztronómia az egyik legfontosabb úti cél, mondja le nyugodtan a múzeumot. Lyonban enni (amit sokan a világ gasztrofővárosának is neveznek), biztosan életreszóló élmény. Szóval, mindenkinek valahogyan fel kell állítania saját maga számára a prioritásokat akkor, ha nem rendelkezik végtelen büdzsével.
Annyiban érdemes előre tervezni, hogy lássuk, miből faragnánk legszívesebben.
Lehet fapadosan utazni, fapadosan lakni vagy fapadosan enni. Akár együtt a hármat. Az élmény összességében soha nem fapados. Nem arról akarom meggyőzni önöket, hogy menjenek nyaralni, hanem arról, hogy menjenek világot látni. A nyaralás pihenésre jó, együtt töltött szép időre. Az utazás sok minden másra is. A fejlődés leghatékonyabb módszere, ami megfizethetetlen.
korábban írtuk
Gyerekbarát nyaralás – van ilyen?
Soha nem felejtem el azt, amikor a másfél éves lányom végigsírta a repülőutat Kolozsvártól Ciprusig. És vissza. Nem is sírta, inkább üvöltötte, három teljes órán át. Nem segített sem a táblagépre előkészített rajzfilm, sem a légikisasszony által felkínált cukorka. Ronggyá tépett idegekkel szálltunk le a gépről, fogadkozva, hogy legközelebb akkor indulunk gyerekekkel bárhová, amikor majd érettségiznek. Egy évvel később már gond nélkül bírta a gyerek az ugyanolyan hosszú repülőutat. (Cikkünk a Nőileg magaz
