Dr. Almásy Emőke: Ne kopjon ki belőlem az emberség

Nem az volt az álma, hogy orvos lesz, ám engedett szülei biztatásának. Most a legsúlyosabb betegeket kezeli az intenzív terápián, és küzd minden nap az életért. Bár ezen az osztályon nem tudnak az orvosok olyan kapcsolatot kiépíteni a betegekkel, amilyen ideális lenne, hiszen többségük mély kómában, lélegeztetőgépen van, dr. Almásy Emőke próbál figyelni arra, hogy ne váljon rutinná a munkája, és megmaradjon a humánum az évek múlásával is. (A teljes cikk a 2021-es Nőileg magazin januári számában olvasható.)
Hirdetés

Egyik ügyeletből ki, a másikba be. Sokat dolgozik, bár azt mondja, nem a koronavírus-járvány miatt van ez így, az intenzíven mindig sok a tennivaló. Egy szabadabb délutánon tudunk beszélgetni. Örökbefogadott kutyája, Oreo sincs most otthon, ügyeleti napok előtt állatpanzióba megy. Kávézgatunk, közben szóba kerül a szakma, család, magánélet, jótékonykodás és az is, hogy milyen hatással volt rá a járványhelyzet.

– Félsz a megbetegedéstől?

– Nem mondanám, hogy félek, de láttam súlyos formáját a koronavírusnak, és nem szeretném megtapasztalni. Úgy tűnik, még nem estem át rajta. Tüneteim nem voltak, ahány tesztet elvégeztek, mind negatív lett. Az intenzív terápián eddig is előírás volt, hogy például kesztyűben dolgozunk, hogy minden elvégzett manőver után fertőtlenítünk. Most viszont az összes ajtóban, a fordulóknál, a kórház bejáratánál, az öltözők előtt, mindenhol fertőtlenítő szerek vannak kihelyezve. Emellett pedig napi rendszerességgel szedem a vitaminokat, C és D vitamint, multivitamint, bár nem tudom, a veséim meddig bírják ezt.

– Mit gondolsz, előbb-utóbb mindenki átesik a fertőzésen?

– Igen, ha meg nem, akkor jön a védőoltás. Egészségügyben dolgozóként biztosan kötelező lesz beoltatni magam.

Oreóval, az örökbefogadott kutyussal

– Azt tapasztaljuk a világban, hogy egyre nagyobb hatalma van a tudatlanságnak, mindent megkérdőjelez a tömeg, nem hiszünk az orvosoknak, szakembereknek. Ti is szembesültök ezzel?

Hirdetés

– Igen, de nem csak most. Ilyen betegek és hozzátartozók mindig vannak. Az intenzív terápián nem az van, mint egy orvosi kabinetben, hogy bemegy a beteg, elmeséli, milyen tünetei vannak, mit olvasott az interneten, mit mondtak a barátok, a család, a szomszédasszony, akinek hasonló tünetei voltak, bár valószínűleg semmi köze nem volt egyik betegségnek a másikhoz, de tanácsot adott neki, jóindulatból.

Mi a legsúlyosabb állapotban levő betegeket kezeljük, akiknek 80 százaléka mély kómában, altatásban van, lélegeztetőgépen. Esetükben mi döntünk a kezelésekről. Előfordul, hogy csak a hozzátartozókkal tudunk kommunikálni, és ekkor találkozunk szembeszállással, mert nehezen értik meg a protokollokat,

az eljárásokat. A legnehezebb viszont az, mikor a páciens maga utasít vissza bizonyos kezelést. Ilyenkor meg van kötve a kezünk. Bár mi elmagyarázzuk, hogy miért fontos a következő lépés, miből áll a kezelés, mi történik, ha visszautasítja, ám ha még ezek után sem vállalja, akkor hallgatnunk kell rá, bejegyezzük a beteglapjába az aláírásával, és aszerint járunk el. (…)

– Ezen az osztályon mindennapos a harc az életért. Hogy viseled ezt, hozzá lehet szokni? 

– Nem tudom, hogy hozzá lehet-e szokni, de el lehet fogadni. Amikor dolgozni kezdtem, nagyon nehéz volt. Én megpróbálok megfelelő távolságtartással viszonyulni a betegekhez, annak ellenére, hogy nagyon érzékeny ember vagyok. Másképp nem lehet kibírni annak a sok szenvedésnek a látványát, amit megtapasztalunk nap mint nap. (…)

Fotó: Rab Zoltán

Friss lapszámunkat alább kérheted:

Hirdetés