• Fotó: Kovács Levente
– Úgy tűnik, van valamiféle ismétlődés, algoritmus a kitűzött céljaidban és a megvalósulásukban. Mi a forrása ennek a belső „féknek”, ahogy te nevezed, ami mintha megakasztaná az álmaid ívét?
– Úgy érzem, több féket is beépítettem magamba, amik bekorlátozták a képzeletemet. Elképzelni sem mertem ugyanis, mi lenne, ha igazán sikerülne. Egész kisgyermekként még élveztem a színpadot. Harmadikos lehettem, amikor Lakatos Irénke tanító nénim elvitt egy regemondó versenyre. Volt egy népdal is beleszőve a regémbe, és emlékszem a hatásra, amit az emberekből kiváltottam. Benne voltam a helyi újságban.
Sokáig őriztük a lapot, és én tudtam, hogy színpadon akarok lenni, és énekelni akarok.
Ekkor még Szovátán éltünk. Ötödikes koromtól, a tanítónőm tanácsára, a szüleim a székelyudvarhelyi Dr. Palló Imre Művészeti Líceumba írattak. Amilyen bátran mentem oda, épp olyan nehezen éltem meg az egyedüllétet, hogy kiszakadtam a közegemből. Nagyon elveszettnek éreztem magam, a következő évben különváltak a szüleim, és édesanyám felköltözött Székelyudvarhelyre, így kikerültem a bentlakásból, viszont az elveszettség valahogy társam maradt. Bár édesanyám mindent megtett értem, azt éreztem, ketten vagyunk egyedül. Alapjában is túlérzékeny voltam, és lassan rám telepedett a kisebbségi érzés, az, hogy én kevés vagyok. Nyilván jót is kaptam, és kedves emberek is álltak mellettem, csak zárkózottabb lány voltam, és ezt az érzésvilágot hordoztam, ami aztán évekig meghatározta, hogyan vélekedem magamról, és miként viselkedem a színpadon.
Összeforrt bennem a vágy, hogy adni akarok és a félelem, hogy nem tudok. Ez volt az egyik visszahúzó tényező, amin nagyon sokat dolgoztam, hogy felengedjen. A másik fékemet talán akkor húztam be, amikor családom lett.
Elhittem ugyanis, hogy önzés lenne most már a „nagy énekesről” álmodozni. „Mindennek megvan a maga ideje, akkor kellett volna, amikor még egyedülállóként éltem” – ezt hallottam kívülről és belülről is. Idővel ez is alakult bennem, főleg, amikor felismertem, hogy az a hitem, miszerint azzal, hogy én lemondok az énekes felemről, bebiztosítja minden szempontból a családi életemet, nagyon naiv és korlátolt hit. Azt gondolom, hogy mérlegelni kell, de ugyanannyira kell tudnom a Jóistenre hagyatkozni. Elhinni, hogy ha én megteszem az én részemet, tiszta szívből, lelkiismeretesen, mind a családom felé való feladatokban, mind az énekelésben, a többit ő formálja, úgy, ahogyan a legjobb nekünk.
– Megvillansz, mint egy sarkcsillag, aztán kis időre eltűnsz… Van-e stratégiád, magyarázatod a félsikereidre? Szándékosan nem mondok kudarcot, mert nem az – egyik sem.
– Az életünk elsősorban önfejlesztés, azaz énmunka, hogy mindig igyekeznünk kell kicsit jobban csinálni, kicsit jobbnak lenni valamiben, mint tegnap voltunk. Az énekes utam nagyon érdekesen mutatja ennek a folyamatnak az ívét. Azt, hogy a fejlődés nem egyenletes vagy állandó.
Nem kapunk használati utasítást az élethez, így muszáj merni kísérletezni, abban pedig benne van, hogy valami nem fog sikerülni.
Tudtam, ha nem indulok neki a számomra fontos feladatoknak, félve a bukástól, akkor teljesen biztos, hogy sok sikerélményre nem számíthatok, pedig úgy vélem, a sikerélmények az életünk fontos üzemanyagai. Feltöltenek azzal az érzéssel, hogy képesek vagyunk „vinni” az életünket.
– Mi a legnagyobb dilemmád?
– A legnagyobb dilemmáim talán abból az érzésből fakadtak, hogy ami az erősségem, az nem becsülendő, ami meg becsülendő, abból nem jeleskedem… Nagyon sok az elvárás, és talán még több a vád, legalábbis itt mifelénk, velünk, „mai nőkkel” szemben, akiket „megrontott a nagy szabadság- és karriervágy”. Én vallom, hogy a gyermekeknek anya kell, sok szeretet és meleg otthon, de meg akarom találni a minta mögött az életet. Mert ha mindent levagdosok, ami a normakereten túl van, miről fog szólni az életem? Mit tanítok a gyermekeimnek az életről, a világról, a magunkkal és másokkal való kapcsolatokról?
Fiatal lány koromban nagyon szétszórt voltam, amit évek könnyes munkájával formáltam át, javítgattam, és mai napig vannak elakadásaim, ezért még nehezebb volt megtalálni az örömöt a házvezetésben.
Nagyon szeretem az otthonomat, ha szép rendezett a környezetünk, de amit a leginkább tudok, és az egyensúlyomhoz alapvetően hozzátartozik, az az éneklés. Engem valahogy így rakott össze a Teremtő, tehát nem jó módszer, ha csak arra koncentrálok, hogy még jobb legyek abból, amiből eleve gyenge voltam. Egyensúlyt kell találnom a dolgokban. Ez a legnagyobb kihívása az életemnek, de dolgozom rajta, és tudom, hogy nem kell akarjak egyik területen sem „világot váltani”.
– Mi a te anyai hitvallásod?
– A nagyobbik fiam egyik este megkérdezte, miért jó felnőtt lenni? Sok a feladat, nincs időnk játszani, miért akarjon ő felnőni? Elgondolkodtam, mi milyen felnőtteknek látnánk őket szívesen: testileg-lelkileg egészséges, rugalmas, vidám embereknek, akik a helyükön érzik magukat egy tartalmas életben, értékes emberi kapcsolatokkal. Nyilván
a mi mintáinkból építkeznek, abból, ahogyan mi éljük a saját magunk életét.
Ha azonban énhatárok nélküli, megalkuvó mintázatot adok neki, ha elfogadom a „most már nőj fel, és hagyd az álmodozást” és hasonló világlátást, hogy akarhatom, hogy ő majd sikereket éljen meg, merjen tenni magáért és másokért? Természetesen nemcsak belőlem, anyából építkeznek, a férjem is sok jó mintával szolgál, de mindketten önmagunkkal formáljuk őket, és ezért felelősek vagyunk magunkért.
– Voltak nagy pillanataid a The Voice tehetségkutatóban is, aztán mégis el kellett jönnöd. Akkor azt mondtad, hogy egy másik utat kell választanod. Mi volt az az út, és mi történt, hogy mégis visszatértél újra erre?
– A The Voice után egyszerűen csak úgy éreztem, ha másodszor is kiestem két éven belül az élő show küszöbén, valami más az én utam. Az, hogy én nem vagyok annak a világnak elég, vagy csak másról szól, mint én, azt nem tudtam. Valószínűleg nem voltam eladható, és ez akkor még rosszul érintett, mert megéltem a félelmeimet, miszerint nem vagyok elég a színpadon.
– A mostani X-Faktor, az utolsó színpadi megélésed, a visszajelzések, bevallásod szerint hatalmas megerősítés volt arra nézve, akivé váltál. Volt forgatókönyved az esetleges nagy áttörésre?
– A 2024-es X-Faktor nagy ajándék volt nekem. Lehetőségem nyílt rá, hogy felülírjak régről hozott, negatív képzeteket magamról, és felvigyem a színpadra azt a nőt, akivé formáltam magam az évek alatt. Kíváncsi voltam, most, hogy ennyi idő eltelt, fejlesztettem magam, amennyire tudtam, emberileg és szakmailag, hogyan tudok élni a színpadon. Most is aggódtam, mielőtt felmentem a mentorok elé, de most megéreztem, hogy nem sodor el a szorongás és a megfelelési kényszer, ha tudom, hogy miért jöttem, és mit akarok.
Nem versenyezni mentem fel a színpadra, hanem adni, és ettől eszméletlenül boldog voltam. Levettem magamról azt a terhet, hogy nagy művésznek kell lenni vagy jó versenyzőnek,
és elhittem, hogy egyszerűen egy ember vagyok, aki épp megosztja a többi emberrel azt, amije van, közvetlenül, őszintén. Mert azért éneklünk, és azért vannak nézők, hallgatók, mert kapcsolódni akarunk egymással, közösen átélni egy történetet, egy érzést, valamit, ami számunkra különleges. Reméltem, hogy képes vagyok megugrani, de nem számítottam rá, hogy ilyen nagy mértékű pozitív üzenet- és kommentáradat lesz az eredménye. Most már biztos volt, hogy képes vagyok adni olyasmit, amit szeretettel tudnak fogadni tőlem az emberek. Amikor kiestem, most is rosszul esett, mert természetesen, én sem kiesni mentem a versenyre. Most is megéltem a kudarcot, csak most sokkal gyorsabban túltettem magam rajta. Megengedtem magamnak, hogy szomorú legyek, kicsit kielemezgettem a helyzetemet, aztán rájöttem, hogy semmit sem vett el belőlem, azonban annál több mindent kaptam.
– Az éneklés hírnévvel, dicsőséggel, nyilvánossággal jár. Milyen a viszonyod ezekhez? Vágyod vagy féled ezeket?
– Sokáig jobban féltem tőle, mint amennyire vágyni mertem. Ha megengedtem magamnak, hogy vágyjam, akkor elszégyelltem magam, mert nagyravágyónak és önzőnek éreztem. Azt hiszem,
az alázatot és a szerénységet valahol összekevertem magamban az önfeladással és a kishitűséggel.
A dicsőséget amúgy is negatív konnotációban tároltam magamban. Észrevettem azt is, hogy amilyen erényeket társítottam magamban ahhoz, ha én „kicsi” vagyok, ha lent tartom magam, éppúgy társítok elítélendő, rossz tulajdonságokat és fogalmakat ahhoz, ha én magam nagyra növök, látszom, sikereket érek el énekesként. Másra mindig nagyon könnyen tudtam büszke lenni, de magamra mai napig nehezen sikerül. Át kellett, hogy forgassam magamban a képzeteket, hogy nem csak önérvényesítési lázból érhető el hírnév. Én amúgy sem celeb akartam lenni, nem akartam öncélúan, mindenáron sztárrá nőni, hanem adni akartam az embereknek azzal, aki én vagyok, és amim van.
– Azt nyilatkoztad, hogy az éneklés az önfejlesztéstéssel fonódott össze. Mit fed ez konkrétan?
– Az önfejlesztés igénye vitt rá arra, hogy 33 évesen elvégezzem a zenepedagógiát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, mert el akartam mélyülni jobban a zenében, és tanítani is szeretném az éneklést. És azért is végeztem el, mert nagyon zavar az a vélekedés, hogy „már késő”, már nem tehetem, „akkor kellett volna...”. Ezeknek a vélekedéseknek a rácsait is törögettem.
Eszméletlen hálával gondolok az egyetemi tanári karra, akiknek a tudása és személyisége belém égett.
Rájöttem, hogy az ember belül nő, belül érik, hogy az éneklés nem csak éneklés, hanem sokkal összetettebb kifejezésmód. Mindig is az volt, tehát nekem nem kell félni, csak tudnom kell pontosan, épp mit szeretnék adni egy adott helyzetben, és tiszta szívvel beletenni magam. A tiszta szándék átütő erejű tud lenni.
– Milyen tartalmat akarsz leginkább közölni? Miről írnál dalt, milyen érzésekről, ha most alkalmad lenne? És fogsz még írni?
– Most is van két dal a fejemben. Bátorítanék velük, biztatnék, hogy megéri nem feladni, nem beleszakadni, hogy lehet szép mánk vagy szép holnapunk. Nem akartam szerelmes dalokat írni, sem olyanokat, amelyek a hétvégi bulikról szólnak a barátokkal. Nem azért, mert nem tartom értékesnek őket, dehogynem, csak én most ezt érzem, hogy talán szükségünk van bátorításra ebben a lóversenyben, amit sokszor lerendezünk.
– A Fundamentum együttes fellépésein dicsőítő dalokat énekelsz, hitelesen. Íme egy másik dilemma: nagyszínpad, fénykavalkád és/vagy evangélium? Vagy dilemma ez egyáltalán?
– Nagyon szeretem a Fundamentumot. Azt érzem, ajándékba kaptam őket mint barátokat és mint zenekari tagokat, akikkel közösen a Jóistent szolgálhatjuk. Nekem ez sosem volt dilemma, hogy megfér-e a keresztény dicsőítés az énekes énemmel, mert egyértelműen megfér.
A hangomat az Istentől kaptam, és kit szolgálnék vele legszívesebben, ha nem Őt?
A Jóisten szolgálata számomra nem egy biznisz Vele, ahol én is adok, én is kapok, hanem az Élet szeretete és a hála kifejeződése. Egy rövid pihenő, ahol megérzem és tudatosítom, mennyi minden az enyém lehet, hogy milyen törékeny és különleges az élet maga, és ki van mögöttem mindig, ha érzékelem, ha nem.
– Van esetleg olyan világító mondat az életedben, amely segít elakadások esetén?
– Igen, Gyökössy Endrétől: „Árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb, ahova nézek, az vagyok.” Pár éve találtam rá erre a versre, ének formájában. Arról szól számomra, hogy nagyon nem mindegy, milyen szokást alakítok ki azzal kapcsolatban, hogy mire figyelek magamban, a környezetemben, a világban. Ezen kívül van egy kedvenc mesém, ami nekem sokat ad, egy kínai tanmese, A két cserépedény. Arról szól, hogy egy vízhordónak két cserépedénye van, az egyik tökéletes, a másik törött, így utóbbiból a víz nagy része kiszivárog, amíg hazaér. A törött edény ezért szégyenkezik és bánkódik, de a vízhordó rávilágít arra, hogy milyen előnyök, milyen szépségek fakadnak az ő hibájából. Mivel tudott róla, hogy törött, virágmagokat szórt el az út azon felén, ahol a töröttet vitte, így a sok kiszivárgott víz virágokat növesztett egy ösvényen.
Nem baj, ha vannak hibáink, gyengeségeink, ha van, amit még nem tudunk teljesen jól, nem kell szégyenkeznünk miattuk, de tennünk kell a dolgainkat.
Nem várhatunk arra, hogy előbb tökéletesek legyünk, mert arra egy élet is kevés. Elég, ha megyünk, ahogy tudunk, adjuk, amit csak lehet, ahogy tőlünk telik, közben fejlesztjük magunkat mindig, amennyire csak sikerül, a többit meg Istenre bízzuk – vagy ki ahogy nevezi, én Istennek szeretem.
– Milyen az, amikor énekelsz?
– Mintha… varázsolnék. Nem bűvészet, hanem mesés találkozás magammal és másokkal. Ha látom, ahogy befogadják az emberek, ahogy örülnek, megváltozik az arckifejezésük. A legnagyobb öröm benne, amikor összenézek valakivel, és látom, hogy megéli, amit én is előhoztam magamból. Énekesként egy közvetítő vagyok, akin át megelevenedhet egy-egy üzenet, és, ha sikerül odaadni, az számomra is valódi csoda, valódi ajándék.
– Blanka, mit üzensz a nőtársaidnak az új év kezdetén?
– Őszintén, naivnak tűnő hittel vallom, hogy mindannyian a nagy mindenség kicsi fényei vagyunk, akkor is, ha sokszor mi magunk ezt nem látjuk. Merjünk világítani egymásnak és magunknak, azért vagyunk itt. Biztosan nem azért, hogy beleszakadjunk a feladokba, és belekeseredjünk az életbe, de
talán, ha tudjuk, hogy alapjában minden rendben velünk, vissza tudunk találni a nyugodtabb önmagunkhoz,
és képesek vagyunk magunkban és magunk körül egy békésebb légkört teremteni. Kívánom, hogy ebben az évben találjuk meg ezt a békésebb önmagunkat, becsüljünk meg minden apró önmeghaladást, apró sikert, és váljunk önmagunk legjobb változatává.
– Azzal kezdtem, hogy mi a félelmeid forrása, most meg azzal zárnám, amit szerintem igazán adni tudsz (nem csak) a nőknek: a kitartásoddal, a mérhetetlen bátorságoddal, ahogy a belső hangra, a kapott talentumodra ekkora felelősségtudattal figyelsz. Mi a bátorságod forrása?
– Nem tartom magam különösebben bátor embernek, viszont ami bátorságom van, az abból fakad, hogy biztosra tudom, okkal kaptam minden erősségemet és gyengeségemet. Nekem feladatom van velük, mindennel, ami én vagyok. Az életünk végén, mikor a talentumokkal elszámolunk, ha feltevődik a kérdés, hogy „mit adtam hozzá a világhoz, a sajátommal, azzal, ami nekem adatott”, én nem akarom azt mondani, hogy elástam az enyémet.
Szeretem a sugárzását, szeretem az igyekezetét, szeretem a mélyen érzését, az odaadását, s azt is, ahogy beleveti magát az életbe, ahogyan lelkesen teszi, ami éppen soron következik. Szeretek vele még most is gondolatban, akár cinkosan összemosolyogni… Blanka, itt vagyok! Láthatatlanul látlak, örömmel figyellek, s gondolok Rád nemcsak a színpadon, de sokkal többet a mindennapokban. Visszalopok ezt-azt, olykor merítek belőled magamnak. Megyünk tovább ugyanúgy, reménnyel telve, egymásnak ajándékozva, ahogy te próbálod, s akkor – időnként rádöbbenünk – boldogan!
Elekes Márta-Adrienne muzikológus, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Zeneművészeti tanszékének vezetője
