• Fotó: Beliczay László
– Sok puszit kell átadnom neked, Anna. Ugyanis akárkinek újságoltam, hogy interjúzni fogunk, az volt az első, nyilván szívbéli reakciója többeknek is, hogy „Mondd meg Annának, puszilom”. Szóval sokan szeretnek itt téged. Érzed, tudod ezt?
Anna: Én is puszilom őket ezúton. Őszintén mondom, elképesztő a fogadtatása a zenekarnak, annyira kedvesek itt. Az elmúlt négy évben kezdtünk járni Erdélybe, és szép lassan, de érezhetően megindult az érdeklődés és a szeretet. Tegnap volt a kolozsvári fellépésünk, és az első hat sorban az emberek szemmel láthatóan tudták a szövegeinket. Olyan bál volt, mint otthon a legjobbak.
– Egy rögtönzött, cseppet sem reprezentatív felmérést végeztem a huszonéves, illetve harmincon túli ismerőseim körében, hogy ismerik-e az Anna and the Barbiest, és mi a véleményük. Feltűnt, hogy főleg a középkorú értelmiségi nők közt van sok rajongótok, imádják a megjelenésedet, a zenéteket, a szövegeiteket. Egyikük például egyenesen kijelentette, hogy te viszel színt az ő kis szürke életébe.
Anna: – Hát ezért vagyok, bár nem hiszem, hogy bárkinek is szürke lenne az élete, csak egy pici szegmensét éli meg. Bármikor fel lehet az egészet deríteni, és csak egy lépés felkapcsolni az összes villanyt meg a karácsonyfadíszeket.
Ha az emberekben nem lennének meg ezek a vágyak meg a lázadás, nem rezonálnának
– ha ez csak én lennék, egy outsider, furcsa szakadár figura, bármennyire üvöltözhetnék arról, hogy ez jó, nem jönnének utánam. Szóval mindenkiben ott van ez, csak rá kell világítani vagy megcsiklandozni ezt a részt, és akkor elkezd élni megint.
Adél: – Ez a dolga Annának, felrázza egy kicsit az életét mindenkinek, és kimondja helyettük azt, amit magukban éreznek, csak nem merik, nem tudják kifejezni. Különben Magyarországon is ugyanez a helyzet, a harminc–negyvenöt vagy akár az ötvenesek körében a legnagyobb és legerősebb az érdeklődés, akik éppen ugyanezekkel a problémákkal, kérdésekkel foglalkoznak. Az üzenettel és erős vonallal, amit mi képviselünk, első körben ők tudnak azonosulni –
a szövegeink nem feltétlenül az új generáció aktuális gondolatait támasztják alá, sőt egyre mélyebbek.
Egyébként folyamatosan nő a fiatalok érdeklődése is, akik egyelőre mennek az árral, mindenbe belekóstolnak, és ahhoz, hogy az Anna and the Barbies-zal találkozzanak, egy-két lépést kell tegyenek, utána kell keressenek. De dolgozunk ezen is, például azzal, hogy egyre több fesztiválon veszünk részt, ahol lehetőségük lesz találkozni velünk.
– A ti találkozásotok is nevezetes, sokszor sok helyen elmeséltétek már. Kérlek, osszátok meg a Nőileg olvasóival is!
Adél: – Ahogy telnek az évek, különbözőképpen emlékszünk mindketten, meg folyamatosan alakul a sztori, mert beleköltünk pluszinfókat, és úgy meséljük tovább.
Anna: – Az biztos, hogy Nagyváradon, a Moszkva Kávézóban találkoztunk először, melyhez tartozott egy turkáló, amely az Adélkáé volt. Záróra után szabadultam be, és feltankoltam a legjobb darabokat, ő meg hozzám vágott mindent, mármint azzal, hogy elképesztő árakat mondott: ez egy euró, ezt meg vidd el ingyen.
Adél: – Mert már nem érdekelt – másnap költöztem Budapestre. Eléggé kétségbeesett voltam, hogy mi lesz az új, ismeretlen közegben, Anna meg mondogatta, hogy jó lesz. Aztán meg kisütötte, hogy nem vagyok túl egy pasin. Volt egy üveg bor a kezében, amiből azonnal adott.
Gondoltam magamban, ez egy jó ember lehet, ha ebben az elkámpicsorodott hangulatomban lát bennem valamit.
Anna: – Adélka laza volt, és nagyon őszinte, nem kellett udvariaskodni, nem voltak formulák, kényszerkörutak, és az olyan megkönnyebbülés volt. Meg vicces is volt, értelmes, és láttam, hogy amiket csinál, az nagyon up to date. Hirtelen leesett, hogy mindjárt lelép innét, nincs melója, és a kettő között kellene lecsapni rá, ha van neki is kedve.
Adél: – Itt van az a rész, amire te, Anna, úgy emlékszel, hogy utána nem sokkal felhívtál, holott eltelt három hónap, és addig a világ legrosszabb melóiba fogtam Budapesten. Tisztán emlékszem, a kínaiban, a sötétben ettem valami rettenetes, nyálkás kaját, és csörgött a telefonom. Csodálkoztam, hogy ki hívhat este fél nyolckor, hisz nem is ismer senki, szóval nem sok veszítenivalóm lesz, ha felveszem. Akkor
szólt, hogy ha van kedvem, dolgozhatnánk együtt, ők szeretnék, és hogy menjek máris a Moszkva térre.
Azért megmentettem azt a rossz kaját, mert vittem magammal (kacagás).
Anna: – Adélkára jellemző módon fél óra múlva ott is termett. A Woodstock az ugaron fesztiválunkat akkor szerveztük meg harmadszor, és azt egyből a kezébe nyomtam. Félt tőle nagyon, de egy óriási fordulópont volt a korábbiakoz képest. Akkor éreztem azt, hogy végre fellélegezhetek, és a zenekari teendőket letudva csak az énekléssel foglalkozhatok.
– Ti még csak négy éve dolgoztok együtt, de a zenekar jövőre tizenöt éves lesz. Anna, gondoltátok volna a kezdetekkor, hogy ilyen messzire juttok?
Anna: – Nem gondoltunk mi semmit, pláne azt, hogy lesz épeszű ember, aki kíváncsi arra, amit kornyikálni fogok. Én csak
lelkesedtem az öcsémnek az összes zenekara iránt, és végig bennem volt, hogy bárcsak egyszer én is zenész lehetnék.
Ha ketten voltak egy koncerten, abból az egyik én voltam. Sőt, anno én voltam az ő Adélkája, a menedzsere: koncertlehetőségeket túrtam fel, tárgyaltam, interjúkat szerveztem le, dalszövegeket írtam. Mind mondogattam neki, hogy kéne egy csaj a bandába, aki rázza a hátsóját, például én, mert azt nagyon tudom. Eleinte rapben utaztam, és annak is örültem, ha valahol engedtek egyáltalán hangot kiadni magamból.
– Hogyan készültök az évfordulóra?
Adél: – Tervezzük és építjük a jövő évet. Új irányba tartunk, Anna fejében és szívében, a zenekar arculatában is egyfajta letisztulás kezdődött, aminek nagyon örülök. Kiadni készülünk egy olyan lemezt, amely háromszor öt dalcsomagból áll összefoglalva a tizenöt évet: öt koprodukció, öt remastered régi dal és öt új nóta. A nagy álmunk, hogy az Operában játszhassunk az évfordulónkon, de legalábbis egy gigantikus színházban. Egyik erős dalunkhoz, a Sajnálomhoz videoklipet akarunk forgatni, meg egy retrospektív dokumentumfilmet, amolyan visszatekintőset, sztorizgatósat. Aztán jön a hetedik Woodstock az ugaron. Anna megálmodott továbbá egy karavánt a Dunára, amely összeköti Európa városait: ez olyan lenne, mint a Hungexpo, ahol bemutatkozna a kortárs magyar előadó-művészet, költészet, tánc, divat és dizájn, és minden kikötőben csatlakoznának a helyi művészek is.
Anna csak olyat szeret csinálni, amit még soha senki, nem létező helyeken, nem létező körülmények között,
nem létező koprodukciókban, ezért mindig fel kell találni a spanyolviaszt. Felléptünk már cirkuszban, vágóhídon, a Szabadság hídon – mindnek az volt a lényege, hogy a társművészeteket is bevonjuk.
– A polgárpukkasztás zenekarilag nagyon megy, de egyénileg mikor, mi ellen kezdtetek lázadni, és miben nyilvánult meg?
Adél: – Én rettenetesen lázadtam a szüleim konzervativizmusa, elvárásai ellen. Nagyon féltettek, és szerették volna, ha átlagos, szürke kisegér leszek, mert azt gondolták, úgy egyszerűbb lesz az életem. Meg hogy legyen egy tisztességes polgári foglalkozásom. Itthon fontos az is, hogy mit szólnak a szomszédok, úgyhogy ezzel is dacoltam, habzó szájjal, ajtót tépázva, nyilván azért is szaladtam ennyire messzire. Mai napig megy a harc, és szeretném látni a szemükben, hogy megértik és elismerik, de legalábbis rájönnek arra, hogy teljesen értelmetlen eltántorítani attól, amit szeretek csinálni, hogy jó vagyok benne, és
azért, mert nem hazaszeretetről írok verseket, hanem egy rockzenekarral dolgozom, nem jelenti azt, hogy tróger vagyok.
Amikor anyám megtudta, hogy Pásztor Annával dolgozom, rákeresett az interneten, és a fotók láttán vetni kezdte a kereszteket, még egy e-mailt is írt nekem, hogy nem gondolta volna, hogy idáig süllyedek. De aztán megismerkedtek, és látja a sikereinket, úgyhogy mára megenyhült.
Anna: – Amilyen pálinkát tud főzni, ne mondja nekem senki, hogy nem rocker! Az én anyám is ugyanilyen, annyi különbséggel, hogy neki elképzelése sem volt, mi legyek, csak inkább egy törékeny, szerencsétlen valaki, aki tengeti az életét, mint hogy menjen ez a rongyrázás. Nem nagyon volt perspektívám, csak azt tudtam, hogy vannak dolgok, amikben rendkívül kényelmetlenül érzem magam, és ennél jobb volt, ha mindenki furcsán néz rám. Amikor kamaszodni kezdtünk, 14–15 éves korunkban kötelezővé vált a szexi viselet, a magamutogatás, én meg frászt kaptam attól, hogy ezeket a köröket le kell fussam. Menekültem a randik elől is, hogy ne adj’ isten smárolni kelljen a moziban. Felvettem én is a melltartót meg a rózsaszín cicagatyát, mégsem jött oda senki.
Feszengtem, szenvedtem – kipróbáltam, de nem működött. Nem akartam elhinni, hogy ebből áll a világ.
És ekkor mentem neki mindennek. A cicagatya meg petrezselyemárulás helyett jobb volt levágatni a hajamat és punkot hallgatni. Volt ebben eufória és figyelemfelhívás is, hogy vegyenek végre észre, értékeljenek bennem valamit. Ez ma is bennem van. Az elvárt nőiességgel továbbra sem tudok mit kezdeni. Amikor magazinfotózásoknál várakozással néznek rám, hogy bújjon elő a szexi nő, elszorul a szívem, és kevésnek érzem magam, amiért nincs meg bennem, amit keresnek, ezért odavágok valamit, mint cipőt az asztalra. Ők ezt izgalmasnak találják, én meg azt gondolom magamban, hogy tessék, láttál belőlem valamit. De ahhoz képest, hogy tíz évvel ezelőtt még zsebes katonai gatyában, szöges talpú cipőben ugráltam, majd jött a durván magas sarkú, mostanában fel merek már venni konvencionális ruhákat is anélkül, hogy pocsékul érezném magam. Elkezdtem picikét visszavenni, egyre inkább merek őszinte lenni és lelkileg pőrén kiállni, felvállalva a szexualitásomat, a gyengeségeimet, és élvezem, hogy nem kell bili legyen a fejemen, meg kukászsákok lobogjanak körülöttem, sem karácsonyfának öltöznöm. Azt viszont nem tudom, hogy a magas sarkakról leszállok-e valaha.
Adél: – Elképesztően sokat változott Anna, amióta én ismerem. Mégis maradt egy betörhetetlen lélek: neki senki az égvilágon nem mondja meg, hogy mit csináljon, de tökéletesen el tudja hitetni, hogy azt teszi, közben meg homlokegyenest az ellenkezőjét. Olyan, mint egy tajtékzó tinédzser, egyszerűen leállíthatatlan. Én befolyásolható vagyok, de ilyen szeretnék lenni.
– A lázadásnak mindig van helye. Mi az, amivel ma a leginkább kell dacolnotok?
Adél: – Mióta elszigetelődtem attól a világtól, amely elvárásokat támasztott felém, és nincs, akinek betartsak, magammal maradtam, most már csak magamnak akarok megfelelni, de nagyok az elvárásaim.
Nem hagy nyugodni, elbukom magam előtt, ha nem tudok fejlődni, nem tudom elérni, amit szeretnék.
Rettenetesen zavar az elsekélyesedés, meg hogy nincs életünk offline, és minden az önmarketingről szól. Anna különben úgy lázad ez ellen, hogy napi egyszer nézi meg a telefonját, így csak a barátain, a mellette létező embereken keresztül tudom elérni.
Anna: – Volt egy gyönyörű fotózás, pasztellszínekben, sminknek csak egy leheletnyi szájfény volt rajtam, éppúgy, ahogy anyám mindig is szeretett volna látni. Évek óta ez volt az első fotósorozat, amit elküldtem neki. Valami szójátékkal reagált. Úgyhogy ennek a generációnak azt üzenem, ér annyit mondani a saját gyerekednek, hogy szép vagy, szeretlek, büszke vagyok rád. Én a nap huszonnégy órájában ezt mondogatom a két gyerekemnek, amellett, hogy rágcsálom a fülét, talpát. A tipikus anyaszerep nem nekem való, kantáros nadrágban, húsz palacsinta fölött izzadva morgolódni, hogy milyen rossz az életem.
Adél: – Ezt a pozitív életszemléletet én is megtanultam, átvettem Annától: sulykolni, erősíteni, ami jó a másikban. Érezhetően megváltozik az egész miliő.
Anna:
– Ha valakit átölelsz, egy idő után visszaölel. És ez nem taktika.
– Valami ilyesmi működik a színpadon is? Egyáltalán honnan veszed az energiát, amit másoknak adsz?
Anna: – Ez az energia egy körforgásból származik, és ezt nem azért mondom, mert olyan okos vagyok, hanem mert sokszor megéltem azt, hogyan is kell beindítani ezt a körforgást. Olyan, mint begyújtani a kályhát. Fázol, úgyhogy fát teszel a tűzre, olajat is locsolsz rá, mert nem ég rendesen, füst van, és bűz, közben a kezed is fáj, mert szálka ment bele, végül csak begyúl, jön a haverod, felraktok egy bablevest, isztok egy páleszt, bekapcsoljátok a tévét, megy a daj-daj, meleg van, majd összebújva elalszotok. Erről szól egy rockkoncert is, sőt az egész élet. Ha fázol, azt jelenti, nem fűtöttél be, esetleg feladtad valamelyik fázisnál, mert felszántotta a tenyeredet a szálka, vagy fulladoztál a füsttől. De ne mutogass másokra! Szerencsére vannak segítőim, akik ha látják, hogy nem tolom eléggé, döfködnek, mint vadmalac az orrocskájával, addig tuszkolnak, amíg össze nem szedem magam. Ez egy inspirációs kör.
– Mennyire hattok ti egymásra? Miben változtatok egymás mellett?
Adél: – Folyamatosan inspiráljuk és húzzuk egymást. Megtanultam egyszerre húsz dolgot csinálni, amióta Anna ilyen munkákat ad a kezembe. Ami a legeslegnehezebb, hogy őt maximalisan békén hagyjam, ne zargassam apró-cseprő gondokkal.
Türelemjátékot is tanultam tőle. Felépítek egy rendszert, Anna jön, és épp az ellenkezőjét akarja, így megy a kukába.
Sokat alakultunk, egyre fejlődik a kapcsolatunk. Volt nehéz időszakunk, volt bulizós, agyondolgozós. Amúgy meg majmoljuk egymást a pirszinggel, a hajunkkal, és sokszor úgy néz ki, mintha egy butikból öltöznénk. Elkezdtem járni ahhoz a fodrászhoz, körmöshöz, pszichológushoz, akihez Anna, ő meg az én nőgyógyászomhoz.
Anna: – Én megtanítom neki, hogy kell a szemhéjtust használni, ő meg arra, hogy kell az interneten navigálni. Adél nagyon behozta a huszonegyedik századot a zenekar életébe, mert addig volt bennünk egy nagy adag nagyképűség, elintéztük azzal, hogy nem értünk hozzá. Most már látom, hogy milyen fontos meg jó ez: Adélka jön és klikkel, mutatja, hogy A4-es papír helyett lehet Google-naptárba tervezni a következő évet. Egy ideig ellenállok, aztán már nekem is van egy. Látom a perspektíváját, hogy ez egy marketingstratégia, és milyen komolyan lehet befolyásolni a közösségi médiát mindazzal, amit felrakunk magunkról. Az online ölelések pedig gyors visszajelzések arról, hogy milyen irányba mész, és az kiknek jó. Néha azon kapom magam, hogy adélkásan öltözöm.
Adélka sok görcsöt, megfelelési kényszert kivett belőlem, de ez oda-vissza megy, mert a „nem vagyok elég jó” érzés mindkettőnkben megvan.
Napról napra emlékeztetjük egymást, hogy fantasztikus istennő vagy, nem látod, vagy soroljam fel az összes paramétert. Elképesztő, mennyire tudok most már nyitni a saját nőiességem felé. Kiderült, hogy a rock and roll, a lazaság és a nőciség mind megférnek egymással. Mindegyik a szabadságról szól.
– A skatulyázás mindezek ellenére téged sem kerül el. Milyen érzés például Lady Gaga magyar megfelelőjének lenni?
Anna: – Nem zavar – az embereknek, azt hiszem, így könnyebb megérteni. Az, hogy hozzá hasonlítgatnak, megtiszteltetés, nem is kell ennél nagyobb bók. Óriási művésznek tartom: a világ egyik legnagyobb előadója, dalszerzője, divatikonja, mozgatórugója. Évek óta próbáltam elfogadtatni, hogy nem vagyok trappoló elmebeteg, úgyhogy tulajdonképpen a segítségemre jött azzal, hogy ilyen őrült szerkókban jár.
– A civil életben is így pörögtök?
Anna: – Mindenki azt hiszi, hogy ugyanolyan vagyok, mint a színpadon. Csizmában, ostorral a kezemben kötözöm ki a férfiakat. Nos, ez semmilyen szinten nem vonz. Kifejezetten igénylem a dominanciát, mind testileg, mind lelkileg, szellemileg.
Szeretem és hálás vagyok azért, ha a férfi védelmez, ha fel tudok rá nézni.
Kell ugyanis a búvóhely. A bolondériát meg fenn hagyom a színpadon.
Adél: – Én mindennap azért kelek fel, hogy ennek a nőnek és a stábnak könnyebbé tudjam tenni az életét. Minden körülöttük és a tartalomgyártás körül forog. Nincs is olyan, hogy civil élet, semmi vonal nem húzódik. A munka során is barátokként viselkedünk, bár ez nem is munka, hanem életforma. Látod, most is beleeszem a kajájába, anélkül, hogy megkérdezném.
Anna: – Megosztjuk még a sampont is.
– Mit jelent nőnek lenni számotokra?
Anna: – A fiúk a bandából két testrésszel elintéznék ezt a kérdést (kacagás). Nőnek lenni kalandos, problematikus, kihívás. Biztos férfinak lenni is nagyon jó, eleve imádok velük bandázni, mert nyugis. Letisztultabbak, a nőké viszont sokkal izgalmasabb, árnyaltabb, sokszínűbb karakter. Elképesztően cizellált színeink vannak.
Annyival törékenyebbek, mégis erősebbek vagyunk.
Sokkal több mindent megélünk, nagy amplitudókat járunk be akár a szüléssel, a melóban, egy kapcsolatban. Sokszor ki is vagyok magamtól, a rinyáimtól, és lennék sokkal egyszerűbb színezetű lény, például favágó. Amúgy nem vagyok túlkomplikált, nincsenek kirohanásaim, nem nehéz velem együtt élni, legalábbis én tudnék magammal. Ez nem is rossz ötlet: nyugi lenne, gitározgatnék, főzőcskéznék, fütyülnék a világra.
Adél: – Én bonyolult vagyok. Sok parám, problémám van magammal, a világgal, de próbálom ezeket szabályozni. Szerencsére most van mellettem egy erős gorilla, ugyanis nekem roppant fontos, hogy otthon cica lehessek, és rózsaszínben énekelgessek, mert nagyon felelős ez a munka, keménynek kell lenni, és nehéz ennyi férfit kordában tartani.
– Említettétek az új, letisztult irányt. Mi hozta el, váltotta ki ezt a változást?
Anna: – Sokan azt hiszik, hogy elképesztő gépezet van mögöttünk, stylistok meg kreatív elmék hada vesz körül bennünket, akik kitalálják, hogy merre kéne menni, mert ez már unalmas. Sokkal egyszerűbb a válasz: mi untuk meg, én untam meg, másra vágyom, más izgat. Évekkel ezelőtt felmerült bennem, hogy vajon meddig fogom bírni ezt a cicomát, és mi lesz, ha már nem lesz több ötletem. Most jött el ez az idő, most éppen ez esik jól, ezért nem erőlködésszagú az egész.
Van az az elcsépelt szó, az önazonosság. Nálam ez azt jelenti, hogy az ember rendben van azzal, amiben van, és az adott helyzetből a lehető legjobbat hozza ki.
Adél: – Én nem kezelem túl jól az Annáékkal járó hirtelen változásokat. Nehezen engedem el azt, ami jár le, és nem tudok arra koncentrálni, ami jön. Ugyanakkor felszabadító érzés tud lenni, hogy nem kell erőltetni: ha eljön az ideje, úgyis megtörténik. A változásban az a rossz, hogy a jó is elmúlik.
Anna: A változás játék, maga az élet, a legnagyobb kegyelem az ember életében. Ha valamelyik másodpercbe beszorulsz, az viszont börtön. Ezért papolok folyton a pillanat megéléséről.
