Az amerikai Josephine Baker Európában lett ünnepelt sztár. A múlt század elején született az Egyesült Államokban, Missouri államban, de párizsi berobbanása után a két világháború között a vén kontinensen vált fogalommá az afroamerikai előadóművész neve. Az óceánon túl dúlt a szegregáció, a faji megkülönböztetés, itt viszont milliók rajongtak az erotikát igencsak középpontba állító műsorai iránt.
Az élet titka a szeretet
Nehéz, hányattatott gyermekkor, útkeresés, kudarcok és sikerek közben az önálló nő megtestesítőjévé vált, aki néha csak műanyag banánokból összeállított kis szoknyában és gyöngyökkel a mellén állt színpadra, énekelt és táncolt, viszont később komoly és kemény helyzetekben is helytállt, vagy hallatta hangját.
Mondták már, hogy fekete nőként, ha az Egyesült Államokban marad, nem érhette volna el azt, amit elért, miközben Európa nyugatabbik részén nyugodtan kiálhatott amellett, hogy „az élet titka: a szeretet! Ezt a gondolatot hirdetem mindenütt, amerre csak járok, s erről énekelek francia, angol, arab és olasz dalokat a színpadon is”.
Európa vezekel?
Budapesti bemutatkozása azért már nem ment ennyire könnyedén, amikor 1928-ban meghívást kapott, szereplése még az Országházban is téma lett, a magyar főváros „keresztény közönségét” sokan óvni kívánták a barna bőrű, lengén öltözött, „erkölcstelen” táncokat – charlestont és shimmy – lejtő díva látványától, nehogy megrontsa a közmorált. Műsorát a híres Royal Orfeumba tervezték, amelynek vezetője zsidó volt, és bizony, a korabeli sajtóban ez csak olaj volt a tűzre, hogy alaposan felerősödjenek a rasszista és antiszemita felhangok. Végül
„öltözködési és erkölcsi vizsgára” kényszerítették Bakert, akinek rendőrtisztek, magasrangú politikusok – csupa férfi – előtt előre be kellett mutatnia produkcióját.
Bár zöld utat kapott, és fellépései hatalmas sikert arattak, a botrányok sem maradtak el, volt eset, amikor bűzbombát dobtak a nézőtérre. Érdekes megidézni Kosztolányi Dezsőt a vendégszereplés kapcsán, aki a Pesti Hírlapban így írt Josephine-ről: „Mulatságos, bájos tehetség. Mindez azonban nem magyarázza hírét, dicsőségét. Ahhoz, hogy érette egyszerre több világrész megbomoljon, más egyéb is kell. Európa fáradt, nem hisz magában. Gázzal, gépfegyverrel irtja a négereket, a gyarmatokon állati sorba taszítja őket. Közben szükségét érzi, hogy azokat, akiket levert karddal, kicsit föl is emelje szellemileg. Baker is ezért olyan „nagy”. A fehérek, akik nem mindig és mindenütt fognak kezet feketékkel, előtte térdre borulnak: vezekelnek.” Egyébként már a látogatás előtt elért a híre Budapestre, hiszen állítólag a Az én babám egy fekete nő című korabeli slágert éppen ő ihlette. Három évtizeddel később még egyszer fellépett a magyar fővárosban, akkor már botrányok nélkül ünnepelték a beérkezett csillagot.
Mai szemmel könnyen rá lehet(ne) mondani, hogy Josephine sikere annak is köszönhető, hogy alaposan ráerősített a nemi és faji sztereotípiákra, kiszolgálva a fehér férfiak kíváncsiságát és ilyen jellegű fantáziáit. A vad, zabolátlan, zsigerig menően erotikus színes bőrű nőt láttatta magából, ráadásul gyakran jelent meg Chiquita nevű idomított gepárdjával, akinek nyakában gyémánt nyakék villogott, és alapos ijedtséget keltett, amikor előadás közben csak úgy beugrott a muzsikusok közé a zenekari árokba. De ez a történet nem ma, hanem a múlt század első felében, közepén játszódott…
A kém és polgárjogi aktivista
A „Bronz Vénusznak”, „Fekete Gyöngynek” is becézett Baker később a francia ellenállás hősévé vált, Párizs német megszállása után hasznos hírszerzési tevékenységet folytatott, dolgozott a Vöröskeresztnek és alhadnagyként szolgált a francia légierő női segédcsapatánál. Dél-Franciaországi kastélyában zsidó menekülteket és fegyvereket rejtegetett. Aztán idén nyáron már arról szóltak a hírek, hogy ő lesz az első színesbőrű nő (egyben a hatodik nő), akinek tiszteletére Párizsban, a Panthéon mauzóleumban még az idén emlékplakettet helyeznek el.
Nem kerülhette el az amerikai polgárjogi mozgalmakban való részvételt sem, hiszen ha nagy ritkán hazalátogatott, voltak olyan szállodák, éttermek, ahová színesbőrű emberként nem léphetett be.
Sokat kellett változnia a világnak, míg művészként a tengerentúl is sikert arathatott. Gyakorlatilag felnőtt élete a sokféleség elfogadásáról, a rasszizmus elleni küzdelemről szólt.
Ott volt ifjabb Martin Luther King mellett a történelmi washingtoni tiltakozó meneten, később fel is ajánlották neki az amerikai polgárjogi mozgalom vezetését, amit ő mégsem vállalt el. De szenvedélyes cikkeket írt a szegregáció, a faji megkülönböztetés ellen és amikor vissza-visszatért szülőhazájába, csak vegyes közönség előtt volt hajlandó fellépni.
Szerelmek és család
Sokan szerették őt, férfiak és nők egyaránt. Grace Kelly monacói hercegné élete végéig a barátnője volt, de barátai között tudhatta Hemingwayt, Pablo Picasso meg is örökítette, az építészet prófétájának tartott Le Corbusier-val állítólag viszonyt is folytatott. Apropó, a fáma szerint nemcsak férfiakkal, de nőkkel is volt szerelmi kapcsolata, ismertebb szeretői között emlegetik Colette-et, a francia írót és Frida Kahlo mexikói festőművészt is.
Josephine négyszer ment férjhez, de saját gyermeke nem lehetett, így aztán 12 gyereket fogadott örökbe a világ minden részéről, akik között európai, ázsiai, afrikai, indiai, arab és zsidó származású is volt. Ő maga „szivárvány törzsnek” nevezte családját.
Búcsú
Az ötvenes évek végétől művészi karrierje lefelé ívelt. Végül mégis megadatott a nagy visszatérés neki: 1973-ban a New York-i Carnegie Hall-ban hatalmas vastaps és ováció fogadta. Utolsó fellépése 1975 tavaszán Párizsban volt, a műsorban az elmúlt 50 éve legjobb dalait adta elő óriási sikerrel, a közönség soraiban Grace Kelly, Sophia Loren, Mick Jagger, Liza Minnelli, Diana Ross is tapsolt neki. Négy nap múlva, 68 évesen elégedetten távozhatott a túlvilági színpadokra. Párizsban katonai tiszteletadás mellett 20 ezer ember kísérte végső útjára, Monacoban temették el.
Életét több film is feldolgozta, az 1991-es amerikai produkciót, a Josephine Baker története címűt ráadásul a zseniális magyar operatőr, Ragályi Elemér filmezte. A film pontosan követi a művész életútját, szemléletesen mutatja be az afroamerikaiak elnyomása elleni küzdelmét, az Egyesült Államokból való kitaszítottságát és a tánc iránti lankadatlan szenvedélyét. Korábban, 1986-ban született meg A szivárvány nyomában (Chasing a Rainbow – Josephine Baker: a Life of Struggle, a Life of Triumph) című dokumentumfilm, amely ritka archív felvételeket, fotográfiákat is bemutat, és Josephine Baker életét a St. Louis-beli nyomortanyától a Becsületrenden át egészen utolsó párizsi fellépéséig követi. A filmben érdekességképpen szerepel az 1927-es Folies Bergere-beli legendás banán-táncnak egy kézzel színezett archív felvétele is. (forrás port.hu)
Fotó: Wikipedia / Fortepan
korábban írtuk
Kizárni az tud, aki domináns pozícióban van – beszélgetés Kiss Tamás szociológussal
Erdélyi magyarokként hajlamosak vagyunk magunkat „másnak”, különlegesnek tartani, és nehezünkre esik belátni, hogy gyakran mi vagyunk azok, akik kizárnak: felmérések szerint a romániai magyar kisebbség 52 százaléka nem fogadná el, hogy szomszédja roma nemzetiségű legyen. A mássághoz való viszonyunkról írtunk a decemberi Nőilegben, és ennek kapcsán folytattunk izgalmas beszélgetést Kiss Tamás szociológussal, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával.
