A Hargita Megyei Tanács mélyszegénység munkacsoportjának koordinátora hisz abban, hogy hosszantartó munka révén a székelyföldi cigány közösségek is méltóságteljes életet élhetnek, (népi) kultúránk szeretetét oltja a fiatalokba, látványos sikerrel.
Hemingway szerint ő volt a legszenzációsabb nő, akit valaha látott. Alig semmiben táncolt, énekelt a párizsi kabarékban, aztán a második világháborúban választott hazáját, Franciaországot segítette a németekkel szemben, elismerésül a legmagasabb háborús kitüntetéseket is megkapta. Később Amerikában Martin Luther King mellett mondott beszédet, aktívan küzdött az emberi jogokért. Budapesten a húszas évek végén csak próbaelőadás után állhatott a nagyközönség elé. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi la
Erdélyi identitásunk egyik velejárója, hogy „másnak”, a többségi léthez képest különbnek látjuk magunkat. Nekünk, kisebbségieknek egy kicsit több van: egy kicsit több belátásunk, egy kicsit több kihívásunk. egy kicsit több nehézségünk és talán egy kicsivel több összetartozás-érzésünk. Ebben a hangulatban hol észrevesszük, hol nem, hogy van, aki hozzánk képest is „kisebbségi”, van, akikhez képest mi vagyunk a „domináns többség”. (Cikkünk a Nőileg magazin 2021. decemberi lapszámában jelent meg.)
Egyszerre több szociális projektben is dolgozik, több helyszínen is. Meg ott van még a család, a legkisebb gyerek másfél, a nagylány pedig hétéves. A székelyföldi cigány közösség ügyét tűzte zászlajára. Harmincéves munkaterv, de az is lehet, hogy ötven.
Bizonytalan és zavaros periódust jelentenek a tinédzserévek mindenki életében, hisz ekkor kezd kialakulni az önazonossága, ekkortájt kezd átlépni gyermekkorból felnőttkorba. Különösen nagy a nyomás egy serdülőn, ha kezd ráeszmélni, hogy valószínűleg a saját neméhez vonzódik… Mássága felismeréséről és fokozatos elfogadásáról mesél egy olvasónk – név nélkül, még az okoseszközök előtti időkből.
Erdélyi magyarokként hajlamosak vagyunk magunkat „másnak”, különlegesnek tartani, és nehezünkre esik belátni, hogy gyakran mi vagyunk azok, akik kizárnak: felmérések szerint a romániai magyar kisebbség 52 százaléka nem fogadná el, hogy szomszédja roma nemzetiségű legyen. A mássághoz való viszonyunkról írtunk a decemberi Nőilegben, és ennek kapcsán folytattunk izgalmas beszélgetést Kiss Tamás szociológussal, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával.
Miért irritál sokakat a másmilyen kinézet, bőrszín, gondolkodás, nézet, viselkedés, életmód, vallás, érdeklődési kör? És most nem a nagy trendekre, aktuális ideológiai hullámokra gondolok, csupán a mi kis környezetünkre. Sokszor még az úgynevezett magunkfajták között sem tudunk elfogadóak, toleránsak lenni. Szinte nincs olyan család, amelynek ne lenne fekete báránya, akit megbélyegeznek, valamiért képtelenek elfogadni, megérteni, vagy őszinte segítséget nyújtani neki, ha szükséges.
Ha kutyatartásra adja a fejét a család, fontos tudnunk: a nevelés a szülő dolga lesz. Helyesen viselkedni ugyanis nem csak az állatot, de a csemeténket is meg kell tanítanunk.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
E havi címlapinterjúnk olyan mély gondolatokat hordoz, hogy talán többször is érdemes elolvasni ahhoz, hogy igazán át tudjuk engedni magunkon. Elsőre mindenkit más fog meg, attól függően, kinek milyen küzdelemben volt, van része...
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A parton hasalok, a proseccóm szürcsölve. Tüske voltam egész nap. Szerencsére, a férjem rögtön reagált, és nem hagyta elrontani az egész délutánt. Hozta a kedvenc italom, a gyerekeket kézen fogta, és irány a tenger!
A nagy közhelyek egyike, hogy az ember – amióta megszületett – mindig úton van. S akármennyire nem szeretjük a közhelyeket, attól az egyik legismertebb hasonlat az életre. Te épp merre tartasz? Hol jár a lelked?
Az ablakból figyelem, hogy a szemközti domboldalon miként közelít lassan a napsütés, míg eléri a kertet. A szomszéd kertből friss széna illatáküzdést hozza a reggeli szellő, melyet lassú mozdulatokkal egy nyolcvankét éves bácsi hord kazalba.
A kerti függőágyban pihen, mint oly sokszor nyár ideje alatt. Egy megszáradt diófalevél száll lomhán meztelen lábára. Épp így kúszik vissza életünkbe a nyár könnyedsége után az ősz terhe is, gondolja.
Az ágytól az asztalig két lépés. Az ágytól a mocskos vödörig tíz. De ha kérem, ide teszik nekem az ágy mellé. Az ágytól a kapuig ötvenkét lépés. Régebb nem számoltam. Hogyhogy nem vettem észre, hogy vénülök?
Jócskán benne vagyunk az esküvőszezonban, de a java azért még hátravan. Van néhány dolog, amit az ember ösztönösen tud vagy érez, és vannak írott és íratlan szabályok is, amelyeket, ha nem is tartunk be, jó, ha tudunk róluk.
A húspotyoló a jólét szimbóluma, mert a húsevés a magasabb életszínvonalról árulkodik ezen a vidéken. Disznót vágni, borjút vágni, nem adatott meg minden földművesnek, mint ahogy jó minőségű húst enni sem adatott meg minden városi atyafinak.
A macskát csak akkor tudom barátilag kezelni, ha egyedül maradok, s beszélgetnék valakivel, de emberi lény nincs a közelemben. Milyen napod van, Cirmos? A macska erre dorombol, s én világosan értem, hogy azt mondja: Jó napom van, legyen a tiéd is jó.
Az elmúlt hetekben a Nőileg hírlevelének feliratkozói körében is kutattuk a videófogyasztási szokásokat. Ezúton is köszönjük annak a csaknem 1000 felhasználónak, akik idejüket nem sajnálva válaszoltak a kérdésekre.
Brassó környéke bővelkedik látványosságokban. Vannak a tömegturizmus által elözönlött célpontok, de találunk olyan csendesebb gyöngyszemeket is, ahol kis séta után már csak magunk maradunk a tájjal, a színekkel és a kristálytiszta levegővel.
Egy kis eldugott ékszerfalu, Székelyszállás az úticélunk, Marosvásárhelytől fél órányira. A kanyargós úton azon gondolkodom, mennyire nyugodt lehet itt az élet. Aztán mosolyra húzódik a szám: na, vajon mennyire lehet nyugodt egy ötgyermekes családnál?!
Biztosan voltak olyan napjaid, amikor mindenki bókolt, hogy milyen jól nézel ki, máskor pedig, bár semmi bajod nem volt, betegnek, fáradtnak láttak. Ez azon is múlik, hogy épp milyen színű ruhát viseltél. Erről szól az évszakelmélet az öltözködésben.
Eszterünk maga a kifinomult elegancia. Öltözködésében sok az egyéni „hang”, ugyanakkor azokat az alapszabályokat is jól ismeri és alkalmazza, amelyek megóvják az ember lányát attól, hogy slampos vagy ízléstelen legyen.
Az erdélyi konyha egyik jellegzetessége a folyamatos megújulás. Az elmúlt századok során mindig nyitott volt az új hatásokra, ezek folyamatos keveredéséből alakult ki mindaz, amit ma erdélyi konyha néven emlegetünk.