• Fotó: Fotó: Kuti Zoltán-Hermann, Bálint Hanna archívuma
– Ott voltam négy évvel ezelőtt azon a csíkszeredai előadáson, amelyen a tánciskola vezetője, Tóth Larissza meghatódva jelentette be, hogy egy tanítványa Győrben kezdi a kilencedik osztályt. Az a fajta tüllszoknyás kislány voltál, aki mindig is balerina szeretett volna lenni?
– Igazi „hercegnős”, balerinás típus voltam. Ötéves koromra vezethető vissza a tánc iránti szeretetem, akkor vitt el anyukám egy táncpróbára, hogy lássuk, szeretem-e, és megengedték, hogy maradjak, legkisebbként a csoportban. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy az alapokat Tóth Larisszától tanulhattam meg, ha ő nincs, akkor én sem lennék most Győrben. Nagyon jó képzést kaptam itthon. Az az igazság, hogy számomra sosem létezett B opció, ez talán kicsit ijesztő is, de mindig A opcióban gondolkodtam, ez pedig a balett volt.
Már ötévesen úgy készültem, hogy belőlem híres táncosnő lesz, és azóta is úgy élem az életem, hogy mindent megteszek érte.
Hálás vagyok, hogy nekem ez az utam, hogy ilyen szépen tudok haladni, hogy megadatott egy ilyen lehetőség, és magas szinten tudom űzni azt, amit szeretek.
• Fotó: Fotó: Kuti Zoltán-Hermann, Bálint Hanna archívuma
– A nagy boldogság közepette, hogy felvételt nyertél Győrbe, tudatában voltál annak, hogy mire vállalkozol?
– 15 éves voltam, befejeztem a nyolcadik osztályt itthon, és a kilencediket már Győrben kezdtem. Ezek voltak életem legmeghatározóbb évei, rengeteget fejlődtem mentálisan, meg nyilván a táncban is, de borzalmasan nehéz volt az első év. Nagyon kötődtem a szüleimhez, mindig is szoros egységben voltunk, sokan kérdezték is, hogy egészen biztos ezt akarom-e? Én is féltem, hogy milyen lesz a család, a barátok nélkül, hogy meg fog-e viselni a hiányuk, de könnyebben ment, mint gondoltam, mert a tánc mindig ott volt.
A tánc nagyon sok mindenen átsegített és átsegít engem.
Ha valami nem sikerül vagy szomorú vagyok, a tánc az, ami számomra megnyugvást ad, abban ki tudom adni a dühömet, a szomorúságot. 15 évesen meg kellett tanulnom gondoskodni magamról, mosni, takarítani, a kollégiumi szobában együtt élni valakikkel, de szerencsére nagyon jó barátságok születtek. Azt is szoktam mondani, hogy a kollégiumi évek tapasztalatai alapján késznek nyilvánítom magam az életre. Az első év a beilleszkedésről szólt, arról, hogy megtanuljam kezelni a forintot, és azt is meg kellett szoknom, hogy a tánc napi szinten benne volt az életemben. Nincs mit szépítsem a dolgokat, a munkatempó nagyon nehéz volt, próbára tett mind fizikailag, mind pedig lelkileg. Ugyanakkor nagyon gyorsan meg kellett tanuljam kezelni a sikerélményeket és a kudarcokat is. Megtanítottak arra, hogy sose bízzuk el magunkat, mert akkor lehet igazán nagyot esni. Rengeteg jó mesterem van, akiknek nagyon hálás vagyok. Nagyon keménykezűek, egyáltalán nem finomkodnak velünk, de folyamatosan tanulunk.
– Mit érzékeltél, a szüleid számára mennyire volt nehéz az elválás? Annál is inkább, mert egyedüli gyermekük vagy…
– Nekik sokkal nehezebb volt, mint nekem. Szegény anyukám a mai napig nagyon nehezen viseli a köztünk lévő távolságot. Hálás vagyok, hogy hagyták, menjek az utamon, bontakozzak ki, megteremtve annak feltételeit, hogy áloméletet élhetek, tudok táncolni. Anyukám sokszor elmondja, hogy nagyon nehéz, de megéri, mert látja, hogy a színpadon boldog vagyok.
• Fotó: Fotó: Kuti Zoltán-Hermann, Bálint Hanna archívuma
– Mesélj kicsit a győri mindennapjaidról.
– Tizenkettedik osztályt kezdek, a nyáron töltöttem be a 18 évet. Győrben nagyon változatosak, pörgősek a napok, napközben öt perc pihenőm, ha van. Az elmúlt években például hajnali ötkor keltünk, hogy a bemelegítés meglegyen, mire kezdődik reggel a próba. Az idén nem tánccal kezdünk, hanem kicsit később, matekóráról futunk bemelegíteni, így nem lesz hajnali kelés. A tanórák mellett táncos óráink vannak, minden nap két óra klasszikus balett, egy óra spicc, vannak moderntánc óráink, és még számtalan más. Hajnaltól este 7 óráig ott vagyunk az iskolában, ahol minden a tánc körül forog.
Nagyon szeretem, de nagyon ki is tudok merülni, főleg mentálisan.
A testem szerintem jobban bírja, mint a lelkem. Ezért is volt fontos megtanulni helyén kezelni a korrekciókat, amiket kapunk, ehhez pedig fel kellett nőni, meg kellett erősödni, minderre pedig idő kell.
– Mi a nézőtéren a nagyon kecses mozdulatokat látjuk, az összhangot, és általában nem tudjuk, mennyi önmegtartóztatás, milyen katonás fegyelem, mennyi munka van emögött.
– Való igaz, nagyon kemény évek vannak mögöttem, mi nagyon szigorú szabályok szerint élünk. Például az az ideális, ha minél vékonyabb testalkatúak vagyunk, minél csontosabbak, meg nyilván izmosak is, ezért ennek megfelelően kell táplálkoznunk. Azért ez nem mindig egyszerű, mert mégiscsak lányok vagyunk, és dolgoznak a hormonok is. A szigorú szabályok miatt eleinte sokszor azt éreztem, hogy kimaradok dolgokból, mert amíg a velem egyidősek bulizni járnak, én keményen dolgozom a balett-teremben. Nem sajnálom egy percig sem, mert nekem ez az életem. Én táncosnő leszek.
– Mikor ettél utoljára jóízűen egy kocka csokit?
– Már nem is emlékszem, de biztos, hogy nem mostanában volt. De ha ennék, bűntudatom lenne.
• Fotó: Fotó: Kuti Zoltán-Hermann, Bálint Hanna archívuma
– Mi a fontos a technikai tudás mellett?
– Fontos a kisugárzás, hogy át tudod-e adni a nézőnek mindazt, amit a tánc által üzenni szeretnél. Azt szokták nekünk mondani, hogy
a néző egyszer veszi meg a jegyet, és azért ül be a székbe, hogy téged nézzen, és értse a darabot.
Ha nem tetszett az, amit lát, másodjára már nem jön el. El kell tudni mesélni egy történetet a testünkkel.
– Szerinted milyen adottságaid vannak ahhoz, hogy jó táncos legyél?
– Én nagyon szerencsés vagyok a hajlékonyságommal, lazák az ízületeim, aminek a balettben nagyon nagy hasznát veszem. Könnyen izmosodom, lágyak a mozdulataim, meg nagyon erős a kifejezési módom, nagyon át tudom adni az érzelmeket a testemmel.
– És mi az, amin még dolgozni kell?
– A balett-technikámon, hogy minden pozíció pontosan be legyen zárva, mindent a maga idejében kezdjek el. Hogy egy egységet alkossunk a többiekkel, ne legyünk szólótáncosok, hanem amikor együtt vagyunk, együtt mozogjunk.
– Beszéltél arról korábban, hogy meg kell tanulni helyén kezelni a sikerélményt és a kudarcot is. Most a siker érdekel. Volt részed benne?
– Hálás vagyok a sikerélményeimért. Már az sikerélmény volt, hogy bejutottam, aztán első évben sikerült mindenből ötösre vizsgáznom, és bekerültem az iskola Aranykönyvébe. Én úgy érkeztem Győrbe, hogy azt mondtam, örülök, hogyha rám néznek, de amióta ott vagyok, minden nehézség ellenére, szárnyalok. Tizedik osztályban az országos balettversenyen én képviseltem az iskolát, második helyezést értem el, és abban az évben is bekerült a nevem az Aranykönyvbe. Tizenegyedikesként ért igazából a legtöbb siker. Szlovákiába egy táncgálára kaptunk meghívást, és oda válogattak be, felléptem Prágában is, de a legnagyobb dolog számomra az volt, hogy beválogattak a Győri Balett társulatának a Metro című előadásába. Két lányt választottak ki az iskolából, egyikőjük én voltam, és
az, hogy a szüleim láthattak a színpadon, hatalmas boldogsággal töltött el.
• Fotó: Fotó: Kuti Zoltán-Hermann, Bálint Hanna archívuma
Számomra is leírhatatlan érzés volt ott állni a színpadon azokkal a táncosokkal, akiket én korábban a nézőtérről csodáltam. És tizenegyedikesként is bekerültem az Aranykönyvbe. Nincsenek szavak arra, hogy milyen megtisztelő, hogy egy ilyen híres társulatban táncolhatok diákként. El sem hiszem, hogy ez velem történik meg. Amikor a színpadon vagyok, minden megszűnik. Eltáncolom a szerepem, tudom, hogy néznek, az varázslatos.
– Vajon mit tartogat az elkövetkező év számodra?
– Csupa izgalmakat, megpróbáltatásokat. Következik az érettségi, a képesítő vizsga, amelyen megjelennek az országból a balett-társulatok igazgatói, és a látottak alapján esetleg állást ajánlanak, próbatáncra hívnak. Én szeretnék Magyarországon maradni és ott táncolni, érettségi után a Táncművészeti Egyetemen szeretnék továbbtanulni.
Az álmom a Győri Balett, de igazából nyitott vagyok más társulatra is,
mert nagyon sok csodálatos társulat létezik Magyarországon. Mindenképp neoklasszikus vagy modern irányba gondolkozom, mert az elmúlt időszakban rájöttem, hogy imádom a klasszikus balettet, de az nagyon kötött, én pedig szeretek improvizálni, laza lenni a táncban is. Nem leszek tütüs balerina, az biztos, de a spicc-cipőt nem fogom eldobni, mert azt nagyon szeretem.
– Látod még magad előtt a kis habos-babos szoknyácskában tipegő Hannát? Ma mit mondanál neki?
– Büszke vagyok rá, és hálás vagyok neki, hogy elkezdett táncolni és nem adta fel. Arra biztatnám, hogy kövesse az apró, kitűzött célokat, és soha ne adja fel! Élvezze a táncot attól függetlenül, hogy ki mit mond, és ha szívből táncol, azt mindenki érezni fogja.
{K3}
