• Fotó: Molnos Iby Photography
– Mikor és hogyan jelentkeztek nálad a betegség tünetei? Egyáltalán hogyan tudatosult benned, a környezetedben, hogy baj van?
– Úgy jöttem erre a világra, hogy ambícióval, játékkedvvel, kreativitással és a különlegesség iránti vággyal voltam tele. Kisebb-nagyobb sikerek és kudarcok kísérték az utamat, míg egyszer csak szembesültem a kérdéssel: mi az igazi prioritás számomra? Ekkorra már
mellettem volt a férjem, aki az első pillanattól gyermeket szeretett volna, de én akkor még nem éreztem magam késznek az anyaságra.
Pszichoterápiára jártam, kipróbáltam a kineziológiát, Kriston-intim tornát végeztem, és végül eljutottam arra a pontra, ahol kimondtam: igen, készen állok. Ezután következett egy spontán vetélés, amit házasságunk nehéz időszaka követett. Dávidka érkezése mégis áldásként jött az életembe. Akkor teljesen leválasztottam magam a külvilágról. Bár a Pufi Színház nagyon pörgött, előadásokat és turnékat mondtam le. Magamba fordultam, lelkigyakorlatokat végeztem, teljesen beleéltem magam az anyaságba – elolvastam mindent, ami ezzel kapcsolatos.
Nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, és valóban, euforikus élményként éltem meg.
Szinte repültem haza a kórházból, élő videókkal jelentkeztem a színház oldalán – két hétig tartott ez az intenzív pörgés. Aztán egy reggel, arra emlékszem, hogy ülök az ágyon, szoptatom a kisfiamat, bejön két ismeretlen ember, és megkérdezik, jól vagyok-e. Ordítva vittek el a pszichiátriára, poszttraumás pszichózis diagnózissal. Két hetet töltöttem bent, és azután minden megtört. Nagyon erős gyógyszereket kaptam, szinte csak aludtam. 2020 januárjában történt mindez.
• Fotó: Molnos Iby Photography
– Innen indult egy igazán embert próbáló időszak az életedben…
– Ez a mélypont hónapokig elhúzódott. Egy idő után kezdtem jobban érezni magam, a pszichiáterem csökkentette a gyógyszert, majd ismét pszichózisos állapotba kerültem, újra kórházba vittek, és ezúttal hat hétig voltam bent.
A pszichiáterem jelezte, hogy bipoláris zavarra utalnak a tüneteim, de ezt sem én, sem a környezetem nem akarta elfogadni.
A második kórházi elbocsátás után sokkal rosszabb állapotban voltam, mint korábban. Ekkor, 2020 szeptemberében, a szüleim, a testvérem és a párja hazavittek Tusnádra, hogy megerősödjek. Sajnos ez komoly konfliktusokhoz vezetett: a férjem pert indított a gyermekelhelyezésért, én pedig beadtam a válókeresetet. Nehéz időszak következett, tele jogi eljárásokkal, tárgyalásokkal.
– Mi jelentett kapaszkodót ebben az időszakban?
– Soha nem felejtem el, amikor a csíkszeredai pszichiáterem azt mondta: „Az ön életét értékesebbnek tartom annál, mint hogy begyógyszerezve, a négy fal között élje le.” Akkoriban online terápián vettem részt, mert éppen tombolt a covid. Dávidka kétéves lett, én pedig szerkesztőként munkát kaptam a Hargita Stúdiónál. Egyre erősebben éreztem a színház általi önkifejezés fontosságát. 2022 novemberében a Csíki Játékszínnel közösen mutattuk be a babaelőadásomat. Újra pörögtem, a főpróbahétre gyógyszer nélkül mentem, jól éreztem magam – egészen december 4-éig, amikor is úgy mentem forgatni, hogy egy polgármesteri hivatalban kiabáltam a telefonba, mintha lehallgatnának.
Másnap a szüleim újra bevittek a pszichiátriára – ekkor diagnosztizálták nálam a bipoláris zavart. Ezt mély zuhanás követte.
Egy hónapig édesanyám látta el helyettem a szülői feladatokat. Megingott a hitem, az önbizalmam, az életembe és Istenbe vetett bizalmam is. A gyermekelhelyezési pereket végül megnyertem, a válóperből én kerültem ki győztesen. Csak most döbbenek rá, milyen óriási dolog ez. Egy országos pszichiátriai találkozón Nagyszebenben beszélgettem egy jogásszal, aki mentális betegséggel élők ügyeire specializálódott. Ő mondta: nincs tudomása más esetről, amikor egy bipoláris zavarral élő szülő nyerte volna meg a gyermekelhelyezési pert.
– Milyen érzések kavarognak ilyenkor az emberben?
– Nem éreztem magam jó anyának, nőnek, színésznőnek, sem szerkesztőnek. 2023 tavaszán lezárultak a perek, de én időközben munkanélküli lettem. A történet azonban itt nem ért véget. 2024 februárjában a párom visszahozott Nagyszebenbe, Dávidkával együtt. Ez maga a csoda.
Azóta kétszer is beutaltak pszichiátriára, de a terápiák, a kezelések, a párom és családom türelme, érzékenysége sok mindent kivédtek.
Hálás vagyok azokért, akik kitartanak mellettem. Külön is megemlítem Bátor Botond pálos atyát, aki a megpróbáltatások ellenére is engem kér fel a hangoskönyvek felmondására. Vannak sziklaszilárd támaszaim, és sok olyan pillanat, amelyekből töltekezni tudok.
• Fotó: Molnos Iby Photography
– Nehéz volt most mindezt újra átélni és nyilvánosan elmondani?
– Talán már korábban is készen álltam volna rá, de azt tanácsolták, ne tegyem ki magam a megbélyegzésnek, ezért a velem készített interjúkban olyan oldalamat mutattam meg, amit vállalhatónak éreztem. Sokáig erősen azonosultam a diagnózisommal. Ha valakivel találkoztam, azonnal mondtam: „bipoláris vagyok”. Ez ma már elhalványult.
Ma már barátságosabb vagyok magammal. Nem a diagnózisom vagyok – hanem az, aki valójában vagyok.
A pszichiáterem egyszer így írt rólam: olyan vagyok, mint egy tulipán, amely reggel, ahogy kisüt a nap, kibontja szirmait. Aztán jön az eső, megrázza magát, kivirul, illatozik. A méhek táplálkoznak belőle, és gyönyörködtető, ahogy hajladozik a szélben. Aztán este összezárja szirmait és megpihen. Egy tulipán, amelynek bipoláris affektív zavara van – néha hirtelen kivirágzik, tüneményesen ragyog, majd kiég a nagy hajszában. Ilyenkor meg kell pihennie – és lehet, hogy hónapok is eltelnek, míg újra erősnek érzi magát.
– Említetted, hogy mostanában nem voltak nagy kilengéseid. Hogyan sikerül megőrizni az egyensúlyt?
– Több tényező segít: mintha egy védőburokban lennék, ha jön egy érzelmi impulzus, már nem tud annyira kibillenteni. Rendszeresen, lelkiismeretesen szedem a gyógyszert, amit több hónapja írtak fel. Ha szükségem van egy fél altatóra, hogy nyugodtan tudjak aludni, beveszem. Az elmúlt hónapokban nem is volt rá szükségem – de most, a beszélgetésre készülve, este nagyon zakatolt az agyam, így bevettem. Ezt is vállalom. Havi egy pszichoterápiára járok, ahol konkrét feladataim vannak.
Minden nap beszélek a hozzám közel állókkal, próbálom a barátaimmal tartani a kapcsolatot, akik hála istennek, nemcsak skizofrének, nemcsak pánikosok, nemcsak bipolárisok,
hanem két lábbal a földön járó, kedves, ügyes emberek, mint ahogy – ugye – mi is, akik diagnózissal élünk. Figyelek a diétámra, amit az endokrinológus írt elő, sokat sétálok. Igyekszem megbocsátani, nem várom el, hogy mások feltétlenül megértsenek. Türelmes és barátságos vagyok magammal. Nem bántom magam, inkább hálás vagyok. A kegyelem, a támogató közeg, az értő orvosok, a pszichológus, a lelkigondozó, a holisztikus szemlélet, az önismereti feladatok, az öngondoskodás és a szeretetadás – mind segítenek abban, hogy egyensúlyban maradjak. És ehhez hozzátartozik még az irodalom, a zene, a bibliai tanítások is.
• Fotó: Molnos Iby Photography
– Szakmai szempontból milyen terveid vannak?
– Néha vállalok kisebb előadásokat, műhelymunkákat óvodákban. Egy számomra kedves alkotócsapattal készülünk egy új előadásra, amely Max Lucado Értékes vagy című könyve alapján születik. 2025. október 12-én ünnepeljük a Pufi Színház tízedik születésnapját a Gong Színházban (nagyszebeni színház – szerk. megj.). Emellett egy zenés estet is szeretnék összeállítani.
– Nyíltan beszélsz a mentális betegséggel való küzdelemről. Nem tartasz a megbélyegzéstől?
– Már nem. Mindig is őszinte ember voltam. Sokan élnek köztünk hasonló diagnózissal. Vannak, akik a háttérben szeretnének maradni, mások nincsenek diagnosztizálva, de
szenvedélybetegek, mély depresszióval küzdenek, és nem fogadják el a segítséget.
Sajnos ez súlyos következményekkel járhat. Ugyanakkor van olyan barátom is, aki elfogadta önmagát, és nagyon jól él a diagnózisával.
– Most hogy vagy?
– A helyemen vagyok. Újra egy család vagyunk. Betegnyugdíjas vagyok, de mellette dolgozhatok.
A hit nagyon fontos szerepet játszik az életemben – különösen, amióta megkaptam a diagnózist.
A mentális zavarokkal élők esetében gyakori a realitástól való elfordulás, transzcendens élmények megélése, az agy túlterheltsége. Meg kell tanulni fékezni, pihentetni az elmét – különben végzetes lehet.
Cikkünk a Nőileg magazin 2025. júliusi számában jelent meg.
Keressétek a friss lapot az újságárusoknál, vagy rendeljétek meg itt!
