– Egy bő évtizede költöztél Berlinbe, eredetileg egy doktori ösztöndíjjal, amit később egy izgalmas munkára váltottál. Mesélnél arról, hogy ez miből áll?
– Neukölln városrész közösségi házában szervezem a roma integrációt segítő programokat. Mind több és több roma család költözött ebbe a városrészbe 2010-től kezdve, és egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy szükségük van segítségre. Végül 2012-től kezdett a közösségi egyesület a roma családokkal foglalkozni, ekkor kaptak rá először pénzt a várostól. Én ekkor kerültem ide. Azzal kezdtük, hogy leveleket fordítottunk nekik, kitöltöttük a papírjaikat, míg végül egyre több, a roma közösséggel foglalkozó projektünk lett. Most van német nyelvóra, van várandós és kisgyermekes anyáknak tanácsadás egy szülésznővel, iskolákban segítünk, ha tolmácsolni kell, beszélni a tanárokkal. Van szociális tanácsadás is, például ha kérvényeket kell kitölteni, vagy, ha valakinek adósságai vannak, vagy gondja akad a háztulajdonossal, betegbiztosítással, hivatalos iratokkal, ügyintézéssel.Ha az ember ilyen családokkal kezd el foglalkozni, az rávilágít egy halom társadalmi problémára az itteni rendszerben is.
– Például?
– Például, ha egy roma család bemegy egy hivatalba, akkor ki van szolgáltatva annak az embernek, aki ott ül az asztal másik felén. Előfordul, hogy több iratot kérnek tőle, mint egy német vagy francia családtól, vagy olyan iratokat kérnek, amelyek az ő helyzetükben nem is szerezhetők be. Ha valaki nem tud ezekkel a helyzetekkel bánni, akkor annak egzisztenciális következményei is lehetnek.
– És erre hoztátok létre az egyik programot, hogy ilyen esetekben legyen, hová forduljanak?
– Igen. Gondolkoztam ezen, hogy mi is a kiindulópont, ha szociális munkáról beszél az ember. Azt hiszem, az, hogy az embereknek vannak alapvető szükségletei, és minden egyéb csak erre épülhet fel. Például az, hogy legyen, ahol lakjon, legyen, amit egyen, és, hogy legalább minimális tisztelettel viszonyuljanak mások hozzá. Ez az alap, ezek nélkül nehéz bárkit is bármilyen egyéb dologra motiválni. Ezeket az alapokat próbálják itt biztosítani. De persze ehhez kell pénz, kell akarat, kellenek struktúrák. Az nem úgy van, hogy az ember máról holnapra azt mondja, hogy ezeket mind felajánljuk.
– Úgy hallottam, a Covid járvány alatti tevékenységed külön kitüntetést érdemelt. Mesélnél róla?
– Igazából ezt nem nagyon szellőztetném... 2020 júniusában kialakult egy koronavírus-gócpont az itteni roma közösségben. És akkor meghúztuk a vészharangot, mondva, hogy vigyázat, a gyerekek iskolába járnak, ebből nagyobb gond lehet. Még nem volt oltás, és még nem is volt tapasztalat arról, hogy ilyen esetekben hogy kell eljárni. A közegészségügyi intézmény (itteni Sanepid) se nagyon tudta, hogy mit kezdjen a helyzettel. Ilyen nem volt azelőtt. Végül karanténba helyezték az összes, egyenként több mint 40 család által lakott bérházakat. Mi fordítottunk, szerveztük a tesztelést, bevásárlást, továbbítottuk a teszteredményeket, kommunikáltunk iskolákkal, óvodákkal. Csak végül – szerintünk – nagyon rosszul sült el, mert odacsődült a sajtó… Elkezdték összekapcsolni a romákat a koronavírussal, mintha ők különösen terjesztenék a járványt, pedig ez igazán nem így van. Ráadásul ennek a „karanténnak” a kivitelezése átmeneti szegregációt eredményezett. Az egésznek a visszhangja hozzájárult a romák stigmatizáláshoz, pont ahhoz, ami ellen mi próbálunk harcolni. Lehetett volna ezt a helyzetet jobban kezelni és jobban kommunikálni. Aztán mi kaptunk kitüntetést a polgármesteri hivataltól, de a kolléganőim is azt mondták, hogy tegyem el a fiókba az ők díszokleveleiket is, mert látni sem akarják.
– A munkádban látottakat, tapasztaltakat tudnád kamatoztatni otthon?
– Otthon a feltételek is mások, a környezet is más, az emberek is mások. Vannak jó kezdeményezések, a sepsiszentgyörgyi Caritas vagy a Vöröskereszt projektjei, vagy van Bukarestben egy egyesület, ami azért harcol, hogy a romák történelme a romániai történelem része legyen az iskolai tankönyvekben. Ezt nagyon jól csinálják, és ezen kívül még sok minden van, amiről én nem tudok. Ezért nehéz érdemben hozzászólni.
– Nálad hogyan alakult az otthon-itthon fogalma?
– Az ITThon az itt van, és az OTThon az ott van. Vagyis: mindenik valamiféle otthon, de az egyik itt van, tehát közelebb, emiatt az dominál. Az otthon pedig távol... időben és térben. Az első években sokat küszködtem ezzel, és itt látom a frissen kiköltözött barátokat is, hogy folyamatosan azon gondolkodnak, hogy itt vagy ott. Végül az a legfontosabb, hogy az ember jól érezze magát, és én azokban az időkben, amikor ezen gondolkoztam, akkor itt jól éreztem magam. Furdalt a lelkiismeret, ez egyértelműen így van.
De úgy gondolom, hogy az ember ott segít, ahol van.
– Azért furdal a lelkiismeret, hogy nem otthon teszel valamit?
– Igen. Sokunkat úgy neveltek, hogy az otthoni közösség számára kell valamit nyújtani.
– Fontos neked, hogy hasznos legyél?
– Igen.
– Mi kell ahhoz szerinted, hogy az ember jól érezze magát?
– Hmm. Kell legyenek a környezetében olyan emberek, akikkel jól érzi magát, akikkel nagyjából egy értékrendet képvisel. Ezt az ember maga alakítja. Van egy párom. Van egy jó baráti köröm itt, Berlinben, egy ilyen magyar–német–román keverék. Vannak köztük olyanok, akiket Kolozsvárról ismertem. Berlinnek az egyik előnye, hogy ide sokan jönnek. Azokkal az emberekkel, akik nagyjából ugyanazt az életutat járták be, mint én, nagyon sok a közös vonás. Tudunk beszélni otthoni dolgokról is, tudunk beszélni itteni dolgokról is, nem kell Ádámnál és Évánál kezdeni bizonyos témákat. Aztán valamennyire lehetséges kell legyen, hogy az ember az elképzeléseit, vágyait meg tudja valósítani, vagy legalább meg tudja próbálni. Ezért nem tudnék én például egy elszigetelt faluban élni, mert szükségem van rá, hogy sokféle lehetőségem legyen. Akár például a sport terén. És hát a lelki nyugalom. Az ember tisztában kell legyen magával, az a legeslegfontosabb, de hát ez már teljesen közhely.
Ha magammal nem tudok jól egyezni, akkor akárhol vagyok, nem érzem jól magam. Nem mondom, hogy ez nekem mindig sikerült, de igyekszem ebbe az irányba haladni.
– Mi az, ami mégis hiányzik otthonról?
– Ha hazamegyünk, és egy barátunk elénk tesz egy jó adag vinettát, és van hozzá vöröshagyma, telemea meg retek, akkor az már csak azért is más, mert ő tette elénk. Azért is finomabb. Meg ami tényleg nagyon jó otthon, és ezt mindig megállapítom, az a nagyon gyors ügyintézés. Az informális hálók jobban működnek. Ha bármi baja van az embernek, még innen is, egyet telefonál, és gyorsan és hatékonyan meg lehet oldani a gondokat. Itt, Berlinben mindennek van időpontja, helye, kerete, ahol kivárod a sorodat. Főleg egy nagyvárosban, majdnem mindenre van várólista. Persze az otthoni gyors ügyintézésből is inkább azok profitálnak, akiknek van, akit felhívni. Akinek van egy ilyen „hasznosítható” ismeretségi köre. És ami szintén nagyon jó szerintem, az a rengeteg kulturális és közösségi rendezvény, ami mindenki számára elérhető.
– Van esetleg valami üzeneted azoknak, akik a Nőileget olvassák?
– Az utóbbi két évben a Covid miatt nem mentem haza, és többnyire online informálódtam az otthoni dolgokról. És az online tér tükrében úgy tűnik, mintha egyre kisebb lenne az egymással szembeni tolerancia. Olyan emberek, akikről nem is gondoltam volna, hogy ilyen szavakat ismernek, online kommentekben egymásra kígyót, békát rádobálnak. Nyilván kívánatos dolog, ha a hozzánk közel állók hasonlóan gondolkodnak, mint mi. Ha megvan egy értékközösség, akkor könnyebb kivédeni minden mást. Emiatt sokak számára ijesztő lehet ez a mai globalizált, sokszínű világ. De mindenkinek lehet véleménye, és lehet arról kulturáltan vitatkozni, nem kell sárdobálássá változtatni az online beszélgetéseket (sem).
Fotók: Simon Ágnes archívuma
korábban írtuk
Dr. Turóczi Ildikó – Önkéntes orvosként Afrikában
Megtapasztalta a mélyszegénység következményeit, látott olyan betegségeket, amelyekről csak a könyvekben olvasott, részt vett törzsi beavatáson, és párhuzamot vonhatott fényűző és szegény világok között, amelyek olykor csak néhány kilométerre vannak egymástól. Turóczi Ildikó több mint húsz évet praktizált Ozsdolán és Kézdivásárhelyen háziorvosként, miután úgy döntött, önkéntes orvosnak szegődik Afrikába: először Kamerunba ment, majd Szudánban és Dél-Szudánban „szolgált”. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022.