Különös szövetség a testvéreké, bennem akaratlanul is azt az érzést kelti, hogy amíg ők vannak, sosem leszek egyedül. Kései gyerek vagyok, két nagytestvérrel, akik gyerekkoromban egyfajta pótszülőként, ma pedig már – az évtizedes korkülönbség ellenére – közeli barátként vannak jelen az életemben. A tágabb családi körben sem volt előttem más példa, szüleim, sőt nagyszüleim is jó kapcsolatot ápolnak a testvéreikkel. Ezek a kapcsolatok azonban sok esetben nem ilyen magától értetődőek:
számos testvérpárt ismerünk, akik elidegenedve élik a mindennapjaikat, felnőtt korukra már nem többek egymás számára, mint egy járókelő az utca másik oldalán.
Ezúttal összetartozásról, elidegenedésről, szeretetről, széthúzásról, támogatásról és rivalizálásról meséltek megkapó nyitottsággal olyan fiatalok, akik testvérrel nőttek fel: egyikük élete legnagyobb ajándékának tartja testvérét, a másikuk tapasztalatai azonban sokkal inkább negatív irányt vettek az együtt töltött évek során…
A múlt árnyai a jövőre vetülnek
Cs. mosolygósan, az életigenlő emberek pozitív attitűdjével érkezik beszélgetésünkre, pedig tudja, hogy nehéz dolgokról fog mesélni. Testvérével hosszú évek keserűsége után, most szeretnék pozitív irányba terelni a viszonyukat. Messziről kezdi a történetét az alig 24 éves lány, hogy milyen volt felnőni öt évvel fiatalabb húgával, miért üresedett ki már gyermekként a kapcsolatuk. „Anyukámnak volt egy nagytestvére, és mindig traumatikus élmény maradt számára, hogy a nagyobb testvérével alá-fölé rendelt viszonyban éltek gyerekkorukban. Én első gyerekként születtem a családba, a korai emlékeimben az van, hogy a szigor mellett sok szeretetet és kiemelt figyelmet kaptam a szüleimtől.
Aztán néhány évvel később jött a húgom, és minden megváltozott: mintha anyukámban feltörtek volna a saját gyerekkori traumái, amelyek miatt úgy érezte, hogy a nagy testvértől meg kell védeni a kicsit.
Mindegy volt, hogy mit tettem, leszidtak, például ha a húgom eltört egy poharat, azért is engem dorgált meg, mert nem figyeltem rá eléggé. Aztán ahogy nőttünk, velünk nőtt ez az egész, és a testvéremmel egyre távolabb kerültünk egymástól, mígnem kialakult köztünk egy gyűlölettel teli viszony. Úgy is mondhatnám, hogy anyukám nevelte a testvéremet, engem pedig apu, aki nem igazán foglalkozott érzelmekkel. Anyu annál inkább, ezért hiába kötődtem jobban apukámhoz, anyunak mondtam el az érzelmeimet. Emiatt a szüleim között is kialakult egy feszült viszony, és ez az egész elkezdett felőrölni.
Utolsó nekifutás
Mégis, amikor egyetemre mentem, borzasztóan hiányoztak, és elhatároztam, hogy – mivel nem a mi hibánk, hogy másképp neveltek minket – megpróbálok beszélni az addigra már fiatal felnőtt húgommal a kialakult helyzetről, hogy rendezhessük a viszonyunkat, kialakíthassunk egy szorosabb kapcsolatot. A szüleim az érzelmeim kifejezésére rendszerint támadással, indulattal reagálnak. A húgom reakciója nem ez volt, azonban nem is az, amire számítottam: ő belekényelmesedett az egész helyzetbe, hiszen ő kiemelt figyelmet kapott mindig is, a szüleink szerint szinte sosem volt hibás a különböző vitáink során. Valószínűleg emiatt is,
inkább a szüleink mellett állt a döntéseikben, én pedig úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok.
Noha mai napig dolgozunk azon, hogy megoldjuk a problémákat, úgy látom, még nem realizálta, hogy mi forog kockán. Ugyanakkor folyamatosan vívódik, az ő helyzetében talán kicsit nehéz is az én nézőpontomból szemlélni a dolgokat. Én pedig minden nap harcolok azzal, hogy ne adjam fel az egészet, hiszen bennem van a félsz: mi van, ha megint csalódok? Most úgy érzem, hogy ez az utolsó nekifutásom, ha ez sem jön össze, akkor nem vagyok hajlandó több ezzel kapcsolatos fájdalmat befogadni az életembe” – magyarázza, majd hozzáteszi, az, ahogyan felnőtt, nagy hatással van a jövőképére is.
Sérelmek, amelyek az utódokat is megbetegítik
„Jelenleg úgy érzem, hogy nem szeretnék saját gyereket. Lehet, hogy ez a későbbiekben megváltozik, abban azonban biztos vagyok a testvéremmel való kapcsolat miatt, hogy ha egyszer mégis lesz gyerekem, akkor csak egyet akarok” - mondja hangjában keserű szomorúsággal. Ennek ellenére, a szüleit nem tartja rossz embereknek, sőt, igazán kiemelkedőek sok szempontból.
Ami miatt azonban nagyon neheztel a szüleire, az az, hogy ráhagyták azt a feladatot, amit ők lusták voltak megoldani…
„Nekem kell azt a sok traumatikus élményt feldolgoznom, amit kaptam a neveltetésem során, hogy ha egyszer mégis vállalok gyereket, akkor ezt ne adjam tovább neki, ahogy ők adták nekem. A gyerekkel kapcsolatban jelenleg azt érzem, túl nagy a kockázat, hogy elronthatom a nevelését, így nem is vágyom rá”.
Akarsz-e játszani mindent, mi élet?
I.-nek már teljesen más a viszonya a testvérével. Megjelenésén is látszik, hogy kiegyensúlyozott és nyitott. „Ömlengés nélkül mondhatom, hogy különlegesen jó kapcsolatot ápolok a húgommal” – jelenti ki rögtön az elején. Mint meséli, négy év korkülönbség van köztük, ő az idősebb, gyerekkorukban a dominánsabb fél is ő volt, aki mindig megnyerte a testvérharcokat.
„Gyerekekként sokat veszekedtünk apróságokon, és máig többször hallom a húgomtól, hogy neki ez annyira nem jó emlék, főként, mert esélye sem volt nyerni ezekben a vitákban” – mondja pisolyogva, majd hozzáteszi, mára azonban megszépültek az emlékek, különösen, hogy természetes testvér-vitákról, apróságokról volt szó: melyik játék kié, és miért vette el egyikük a másik holmiját.
Az évek során aztán egyre inkább összenőttek, és mire mindketten a húszas éveikbe léptek, a húga lett a legbizalmasabb barátnője, aki minden gondolatát tudja,
például a szerelem kapcsán, de a hitüket és a világnézetüket is megosztják egymással. „Ami biztos: ahogy más kapcsolatokon, úgy a testvéri kapcsolaton is sokat kell dolgozni, hogy olajozottan működjön. Időt kell szakítani egymásra, figyelni kell a másikra, és mert egy család vagyunk, meg kell tanulni kompromisszumot kötni” – osztja meg következtetéseit. Őt a testvéri kapcsolat a mély kötődésen túl a felelősségvállalásra is tanította, hiszen sokszor vigyázott a húgára, és nagyobb korukban is mindig felelősnek érezte magát érte, ez pedig máig nem változott.
„Ő mindig a kishúgom marad”– jelenti ki a nagytesók büszkeségével.
Emellett testvérkapcsolatának köszönheti azt is, hogy megtanulta, ne legyen önző, rossz érzés nélkül tudja megosztani, ami az övé. I. a testvérével való kapcsolatára alapozva tudja, ha majd szülővé válik, szeretné, ha több gyereke lenne, hogy ők is megtapasztalhassák, milyen a testvéri szeretet.
Nem mindegy, mit kapunk örökül
„Anyai ágon nagymamáék tízen-, nagytatáék kilencen voltak testvérek, édesanyámnak négy testvére van. Harag, megszakított kapcsolatok nincsenek, a bajban mindig egymás mellett állnak. Persze vannak véleménykülönbségek, de összességében jó viszonyt ápolnak egymással, naponta, hetente találkoznak, nagyobb ebédeket is szoktunk tartani, ahová mindenki eljön,
szeretünk együtt lenni. Tőlük megtanultam, hogy a család mennyire fontos.
Apai ágon ugyan kisebb a rokonság, de az összetartás és a szeretet ugyanúgy jelen van, ha nem erősebb. Azt is elmondhatom, hogy édesapám húga a második anyukám, aki születésünktől sajátjaként szeret minket, az ő két gyermeke mellett. Tőlük tanultam ugyanazt az összetartást, ami engem és a húgomat is jellemez…" – ismeri fel I., hogy felmenői mennyire meghatározták az ő testvéri kapcsolatát is, hiszen azokat a példákat követik, amelyeket nap mint nap látnak.
„Lehetséges, hogy egy másik példa másként hatott volna ránk is” - töpreng el mintegy magában.
Kiemelt kép illisztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Az örökölt traumák feloldhatók – ha magunkra mondunk igent
Szakmai és emberi tapasztalataim alapján olyan sorsokat, kapcsolatokat, félelmeket, szorongásokat és olykor megmagyarázhatatlannak tűnő viselkedéseket, érzéseket láttam, amelyeket családtagoktól örökίtettek át, akár több generáción keresztül, és ennek nem voltak tudatában. Ezen örökséget akaratunkon kίvüli batyuként hurcoljuk magunkkal, és sokan a feloldás, megoldás megtalálása helyett a menekülést választják. Pedig az örökölt traumák feloldhatóak!
