A kilencvenes években egy amerikai egészségügyi biztosító társaság arra volt kíváncsi, hogy a gyermekkorban ismételten átélt negatív tapasztalatok kihatnak-e a felnőttek testi-lelki egészségére. Több mint 17000 alanyt kérdeztek meg arról, hogy 18 éves koruk előtt tapasztaltak-e fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazást. Továbbá, volt-e részük fizikai vagy érzelmi elhanyagolásban. A kérdések másik része a diszfunkcionális családokra vonatkozott, vagyis arra, hogy valamelyik szülő beteg volt-e mentálisan, volt-e börtönben, előfordult-e függőség a családban, a gyermek elveszítette-e valamelyik szülőjét válás vagy elhalálozás következtében, valamint, hogy valamelyik szülő (jellemzően az anya) volt-e családon belül bántalmazás áldozata.
Az ACE (Adverse Childhood Experience) kutatást az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is átvette, és jelenleg is folynak a vizsgálatok a témában világszerte. A kutatás ugyanis rámutatott arra, hogy a gyermekkori traumák nagyon gyakoriak, és
minél többféle traumát él át egy gyermek, annál fogékonyabb lesz a mentális betegségekre.
Azt is mondhatnánk, hogy ezt eddig is sejtettük, de a kutatás érdeme, hogy kiderült: nemcsak pszichés betegségekre hajlamosítanak az ártalmas gyermekkori élmények, hanem olyan szomatikus betegségekkel is összefüggésbe hozhatók, mint a kardiovaszkuláris betegségek, bizonyos légzőszervi, emésztőrendszeri betegségek vagy a daganatos betegségek. Összefüggés van a negatív gyermekkori tapasztalatok és az alvászavarok, továbbá a különféle egészségkárosító magatartásformák és a függőségek között.
Minél több pontot ér el a személy az ACE skálán, annál valószínűbb, hogy több évvel rövidül az élettartama.
Magyarán, ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol gyakran elcsattan a pofon, gyakori a bíráló, leértékelő hangnem, apa alkoholbeteg és néha megüti anyát, vagy a szülők elváltak, és az egyik fél egyáltalán nem tartja a kapcsolatot a gyermekkel – hogy csak a leggyakoribb példákat említsem – ott a gyermek nagy valószínűséggel testileg, lelkileg károsodik. Ezek a hatások nem minden esetben jelentkeznek azonnal, de
amennyiben a gyermek nem kap hathatós segítséget a család, a közösség, a szakemberek részéről, egész életére kihat majd a gyermekkorban elmaradt törődés, a bántalmazás vagy a felnőttek diszfunkcionális működése miatt előállt káosz.
Minden érző felnőttben felmerül a kérdés, mit tehetünk a gyermekekért? A tanítványainkért, a tágabb családunkban élőkért, a szomszédainkért, a látókörünkben levőkért?
A John Hopkins kórházban 2019-ben elvégzett vizsgálat úgy találta, hogy vannak olyan pozitív emocionális tapasztalatok (PCE), amelyek, ha nem is semlegesítik teljesen, képesek csökkenteni az ártalmas emocionális élmények hatását. Ha a családban beszélhetünk az érzéseinkről, ha a család nehéz helyzetekben támogató, ha tartozunk egy közösséghez, és örömmel veszünk részt a csoportra jellemző hagyományos tevékenységekben, ha az iskolában átélhetjük az odatartozás, összetartozás érzését, ha a barátok támogatók,
ha van legalább két felnőtt az életünkben, a szüleinken kívül, akik igazán törődnek velünk, valamint otthon is van egy felnőtt, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat, akkor jó eséllyel túljutunk a negatív tapasztalatokon, és kisebb az esélye a mentális és fizikai betegségeknek.
A negatív emocionális tapasztalatok hatásának széleskörű ismerete létfontosságú, népegészségügyi kérdés. Kezelés híján generációkon át örökítődik a trauma, ez pedig nemcsak pszichológiai, hanem gazdasági értelemben is megterhelő. Az ACE és a PCE kérdőívnek ott kellene lennie minden polgármesteri hivatal, minden munkahely, minden közoktatási intézmény vezetőjének az asztalán és prioritásként kellene kezelni az ártalomcsökkentést.
Sokszor elhangzik, hogy „én nem vagyok szakember, nem tudok ezzel mit kezdeni”. Pedig
mindannyian tehetünk valamit, például létrehozhatunk közösségeket, ahol jól érzik magukat a gyermekek (különös tekintettel a leginkább rászorulókra), vagy lehetünk az egyik felnőtt, akiben megbízhat a gyermek.
Senki sem mondhatja, hogy „ez engem nem érint”, mindannyian érintettek vagyunk gyermekeink osztálytársai, munkatársaink, szomszédaink révén.
Egy kamasz páciensem egyszer megjegyezte: „Maga az egyetlen, aki megkérdezi tőlem, hogy vagyok, és meg is hallgatja a válaszom”. Azt hiszem, erre szinte mindannyian alkalmasak vagyunk.
Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock
korábban írtuk
Megbetegítheti-e a lélek a testet?
Több ezer éves kérdése ez az emberiségnek, és bár hatalmas fejlődési ívet ír le az orvostudomány, úgy tűnik, még mindig csak részleteiben ismerjük a választ. A gyógyításban dolgozók viszont egyre inkább tudják: a lélek bajai a testünket is bántják, de a testi nyavalyák is változást okoznak a pszichénkben. (Cikkünk a Nőileg magazin 2018. novemberi lapszámában jelent meg.)
