A kilencvenes években egy amerikai egészségügyi biztosító társaság arra volt kíváncsi, hogy a gyermekkorban ismételten átélt, negatív tapasztalatok kihatnak-e a felnőttek testi-lelki egészségére. Több mint 17 ezer alanyt kérdeztek meg arról, hogy tizennyolc éves koruk előtt tapasztaltak-e fizikai, érzelmi vagy szexuális bántalmazást. Továbbá, volt-e részük fizikai vagy érzelmi elhanyagolásban.
A kérdések másik része a diszfunkcionális családokra vonatkozott, vagyis arra, hogy valamelyik szülő beteg volt-e mentálisan, volt-e börtönben, előfordult-e függőség a családban, a gyermek elveszítette-e valamelyik szülőjét válás vagy elhalálozás következtében, valamint, hogy valamelyik szülő (jellemzően az anya) volt-e családon belül bántalmazás áldozata.
Az ACE (Adverse Childhood Experience) kutatást az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is átvette, és jelenleg is folynak a vizsgálatok a témában világszerte. A kutatás ugyanis rámutatott arra, hogy
Azt is mondhatnánk, hogy ezt eddig is sejtettük, de a kutatás érdeme, hogy kiderült: nemcsak pszichés betegségekre hajlamosítanak az ártalmas gyermekkori élmények, hanem olyan szomatikus betegségekkel is összefüggésbe hozhatók, mint a kardiovaszkuláris betegségek, bizonyos légzőszervi, emésztőrendszeri betegségek vagy a daganatos betegségek. Összefüggés van a negatív gyermekkori tapasztalatok és az alvászavarok, továbbá a különféle egészségkárosító magatartásformák és a függőségek között.
Magyarán, ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol gyakran elcsattan a pofon, gyakori a bíráló, leértékelő hangnem, apa alkoholbeteg és néha megüti anyát, vagy a szülők elváltak, és az egyik fél egyáltalán nem tartja a kapcsolatot a gyermekkel – hogy csak a leggyakoribb példákat említsem –, ott a gyermek nagy valószínűséggel testileg, lelkileg károsodik. Ezek a hatások nem minden esetben jelentkeznek azonnal, de amennyiben a gyermek nem kap hathatós segítséget a család, a közösség, a szakemberek részéről,
Minden érző felnőttben felmerül a kérdés, mit tehetünk a gyermekekért? A tanítványainkért, a tágabb családunkban élőkért, a szomszédainkért, a látókörünkben levőkért? A John Hopkins Kórházban 2019-ben elvégzett vizsgálat úgy találta, hogy vannak olyan pozitív emocionális tapasztalatok (PCE), amelyek, ha nem is semlegesítik teljesen, képesek csökkenteni az ártalmas emocionális élmények hatását.
ha tartozunk egy közösséghez, és örömmel veszünk részt a csoportra jellemző, hagyományos tevékenységekben, ha az iskolában átélhetjük az odatartozás, összetartozás érzését, ha a barátok támogatók, ha van legalább két felnőtt az életünkben, a szüleinken kívül, akik igazán törődnek velünk, valamint otthon is van egy felnőtt, aki mellett biztonságban érezhetjük magunkat.
A negatív emocionális tapasztalatok hatásának széleskörű ismerete létfontosságú, népegészségügyi kérdés. Kezelés híján generációkon át örökítődik a trauma, ez pedig nemcsak pszichológiai, hanem gazdasági értelemben is megterhelő. Az ACE és a PCE kérdőívnek ott kellene lennie minden polgármesteri hivatal, minden munkahely, minden közoktatási intézmény vezetőjének az asztalán és prioritásként kellene kezelni az ártalomcsökkentést.
ahol jól érzik magukat a gyermekek (különös tekintettel a leginkább rászorulókra), vagy lehetünk az egyik felnőtt, akiben megbízhat a gyermek. Senki sem mondhatja, hogy „ez engem nem érint”, mindannyian érintettek vagyunk gyermekeink osztálytársai, munkatársaink, szomszédaink révén.
Egy kamasz páciensem egyszer megjegyezte: „Maga az egyetlen, aki megkérdezi tőlem, hogy vagyok, és meg is hallgatja a válaszom.” Azt hiszem, erre szinte mindannyian alkalmasak vagyunk.
„Egymás között megoldják” – mondják a gyermekek közötti konfliktusok kapcsán, ám ha a közösséget érintik a problémák, a megoldáshoz nem ez az út vezet. Hatványozottan igaz ez, ha valamilyen „mássággal” élő gyermek kerül be a közösségbe.korábban írtuk
„Problémás” gyermek a közösségben
