A kilencvenes évek közepéről származnak az első diszkóélményeim. Koromnál fogva, de talán azért is, mert hozzánk, mint minden, a diszkó is késéssel érkezett. Míg Amerikában a 80-as évek elején már ki is ment divatból a disco megnevezés, hozzánk akkortájt ért ide.
Nem tudni pontosan, hogy melyik volt a világ első diszkószáma. Az viszont biztos, hogy New Yorkból indult a mozgalom, valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján, s az első diszkóklub is ott kezdett működni 1970-ben. Az első „írásos emlék” 1973-ból való, a Rolling Stones magazinban számolnak be a jelenségről, és rá egy évre, 1974-ben indult az első diszkó-rádióműsor, szintén New Yorkban.
Azzal együtt, hogy Amerikában akkor már dance music-nak hívták, nálunk meg csak sajátos módon tudott működni, a diszkó igazi évtizede a 80-as évek volt.
Volt-e diszkó a vasfüggöny mögött? Tudott-e itt is dübörögni vagy kasztrálta a rendszer, mint annyi minden mást? Volt-e diszkógömb, és miről szólt a zene? Világította-e be neonszín a fiatalok szombat éjszakáit?
Zilahi Csaba a Kolozsvári Rádió zenei szerkesztője, volt lemezlovas, akiről nem túlzás azt állítani, hogy mindent tud az elmúlt évtizedek pop, rock, és könnyűzenéjéről – ő mesél nekünk.
Sulidiszkó, Costinești és Diákház
– 15 éves lehettem, amikor az iskolánk folyosóján (a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumról van szó – szerk. megj.), megláttam egy kis, kézzel írt plakátot, amin az szerepelt, hogy: DISCO. Azt hirdette, hogy néhány nap múlva diszkó lesz a díszteremben. Ekkor találkoztam életemben először ezzel a kifejezéssel, a 70-es évek második felében. Kicsi voltam még hozzá, de egyszer bedugtam az orromat: tömeg volt, sötétség és dübörgött a Bee Gees. Mire én is járhattam volna, megszűnt az iskolai diszkó, mert elterjedt a hír, hogy valami balhé volt, s megszüntették a bulikat.
Zilahi Csaba, aki érte és érti a diszkót
Pár évvel később lementünk a tengerre. Élő zene volt, zenekarok játszottak a vendéglők teraszán. Az alaphangulathoz alkalmazkodva a rock zenekarok is becsempésztek például Boney M dalokat a repertoárba. Évekkel később Costinești-en láttam óriási, szabadtéri diszkót a nyári színházban. Egyébként nekünk akkor halvány fogalmunk sem volt, hogy milyennek kellene lennie egy diszkónak.
Magnószalagról szólt a szombat esti láz
– A Kolozsvári Rádióból tettek szert az akkori kolozsvári lemezlovasok a zenékre, és büszkék is voltak a „tiszta forrásra”. Magnószalagra másolták a zenét. Voltak jó minőségű, félprofi magnók még itt, a keleti blokkban is. A 80-as évek elejére megjelent nálunk is az úgynevezett kazettofon vagy kazettás magnó, ami praktikus volt meg kicsi, de mégis magnóról szólt a zene a diszkóban, mert sokkal jobb hangminőséget szolgáltatott, mint a kazettás magnó.
Akinek nem volt rádiós ismerőse, annak jó pénzért a Belvedere diszkóban dolgozó lemezlovas másolta a menő slágereket.
A 80-as évek végén megjelentek a szövetkezési szervezésben működő másolóműhelyek. Kolozsváron is volt legalább három ilyen. Bementél, vittél magaddal egy kazettát vagy egy magnószalagot, és ott pénzért neked felvették a kiválasztott zenét. Lehetett az lemez, például a Pink Floyd lemeze, de válogatás is, a legújabb slágerekkel. Listák voltak kifüggesztve, onnan választhattál.
Egy másik zenei forrás a kolozsvári Ószer volt, valóságos kincsesbánya. Oda Jugoszláviából hoztak lemezeket, mert ott rengeteg külföldi zenét kiadtak. Romániában szó sem lehetett külföldi zene kiadásáról, úgyhogy jó pénzért megvettük a jugoszláv lemezeket az Ószeren.
Az erdélyi magyar alternatíva – házibuli a Neotonnal
– A magyar diszkóslágerek házibulikon szóltak. Rengeteg házibulit tartottunk. Legtöbbet Hungáriára, Neotonra, R-go-ra buliztunk, és persze előkerült az Edda is. Ezeken a házibulikon inkább lemezek forogtak. Igen, a klasszikus bakelit vagy vinyl lemezről van szó.
Feltettük a lemez A oldalát, és húsz percet csak Hungáriára buliztunk. Aztán cseréltünk.
Persze, volt, hogy hozott magával valaki egy magnót vagy kazettofont, s arról már külföldi slágerek is szóltak.
– Mi a kilencvenes években ceruzán tekertük a kívánt helyre a kazetta szalagját. Hogyan működött ez profi helyen, egy diszkóban?
– Valószínűleg ugyanúgy, ahogyan én is működtettem a kilencvenes évek elején, amikor dj voltam egy menő diszkóban Kolozsvár mellett, Magyarlónán. Hetente kétszer voltam ott lemezlovas, este 9-től reggel 6-ig. Volt két profi lemezjátszó, két kazettofon, két cd-lejátszó (a cd is megjelent a 90-es évek elején), s így könnyű volt: míg kazettáról ment a zene, én előkészítettem a lemezjátszót. Így át lehetett úsztatni a zenét egyikről a másikra.
Nyugati dekadencia: csak 11-ig volt szabad
– A rendszer hogyan viszonyult a diszkóhoz és a házibulikhoz? Volt-e baj, razzia?
– Ez úgy működött, mint egyfajta szelep. Elnézték a fiataloknak, hogy valahol levezetik az energiájukat. Házibulihoz a szomszédok akkortájt is kihívták a rendőrséget, ha túl hangosak voltunk. Megtűrt jelenség volt a mindennemű bulizás. Ellenben a 80-as évek közepe táján, amikor már nagyon eldurvult a rendszer, adott pillanatban azt az intézkedést hozták, hogy este 11-kor minden bulihelyet zárjanak be. Ebben talán Nicu Ceaușescunak is benne volt a keze, annak ellenére, hogy nem egyszer bulizott ő maga is Kolozsvár györgyfalvi negyedi diszkójában. Szóval, hoztak egy ilyen rendelkezést, s ez 90-ig így is maradt. Nehezen tudták egyeztetni a nyugati dekadenciát a kommunista eszmékkel.
Nálunk szürke volt a neon
– Hogy emlékszel, begyűrűzött-e ide is, legalább részben, a diszkós öltözet?
– Szürke és barna volt az uralkodó szín. Rikító színek még a diszkóban sem nagyon voltak. Kapni sem lehetett olyan ruhákat. Mondjuk, az én haveri körömben, lévén, hogy én inkább rockos voltam, a csöves farmer volt a divat, a babos kendő és a kockás ing. Mindez elsősorban a magyarországi rockzenekarok hatására.
Miénk ez diszkó?
– Az erdélyi magyar társadalomhoz, az az érzésem, akkor is inkább a rockzene és az alternatív állt közelebb. Sokkal közelebb, mint a diszkó.
– Persze. A nyolcvanas években a magyarországi egyetemisták körében nagyon menő volt az alternatív zene, sok újhullámos zenekar is volt, szóval rendkívül izgalmas volt a zenei élet. Mi pedig, itt Erdélyben, nagyon naprakészek voltunk a magyar zenéből. Hallgattunk bulis zenét is, de valahogy közelebb állt a lelkünkhöz a rock. Ez is egyfajta menekülés volt, kitörési lehetőség abból az őrült nyomasztó légkörből, ami nálunk volt. A rockzenekarok szövegei a mi gondolatainkat hozták, közelebb álltak a mi érzésvilágunkhoz.
Kiemelt kép: Shutterstock
korábban írtuk
A rock örök – Nem futó kaland, egy életre szól
Mit jelent ma a rockerség? Ma is van lázadás benne? Erről beszélgettünk minap igazi ős-rockerekkel, miközben felelevenítettük a hetvenes évek legendás, máig elevenen ható rockbandáit is. Az időszakot, amikor százezrekhez üvöltött jellegzetes énekhangján Bon Scott vagy Ozzy, és egy-egy „korabeli” gitár- és billentyű-szóló ma is lúdbőrt varázsol a vájtfülűekre. (Cikkünk a Nőileg magazin 2020. augusztusi számában jelent meg.)
