– Ha az ember a szenvedélybetegek lelki folyamatait szeretné megérteni, és vallomásokat olvas, vagy szakemberek tapasztalatait hallgatja meg, folyamatosan a szégyen szóba ütközik. Ön hogyan élte meg a találkozást ezzel az érzéssel?
– Nálam a szégyen talán az aktív függőségem végén jelent meg, de erre a megoldást akkor a szer jelentette. Amikor igazából átéltem, megéltem, akkor már fizikailag tiszta voltam. Természetesen ez társult egy önutálattal, ami nagyon lassan oldódott. Már a rehabon voltam, és
soha nem felejtem el, hogy reggelente, fogmosáskor mennyire nehéz volt tükörbe nézni.
A mentorom és a többi munkatárs nagyon sokat segített abban, hogy elfogadjam magam, és ahogy lassan elindultam az önismeret útján, ez teljesen megváltozott.
– Nehéz-e úgy gondolni saját magára, mint szenvedélybetegre? Kijelenthető-e az, hogy ha felismeri valaki önmagán a függés elhatalmasodását, onnan datálható a gyógyulás, vagy ez egy későbbi mozzanat?
– Az elején természetesen nehéz volt. Mondhatnám, szinte lehetetlen, mivel sokáig nem tudatosult bennem, hogy velem valami nincs rendben. A külső visszajelzések sokáig leperegtek rólam, úgy éreztem, hogy nekem az égvilágon semmi bajom nincs, csak egyszerűen lazítok egy fárasztó nap után, ennyi jár nekem is. Ugye ez egy progresszív folyamat, ami nagyon gyakran úgy működik, hogy egyre többen észreveszik, hogy nincs rendben valami, csak az nem, aki benne van. Amikor megtörtént a felismerés, akkor már mélyen benne voltam.
Állítom, hogy egy függő beteg számára talán a legnehezebb lépés, hogy elfogadja azt, hogy bajban van. Nehéz, de elkerülhetetlen a későbbi felépülés, gyógyulás szempontjából.
A felismerésem még automatikusan nem jelentette a gyógyulásomat, de mindenképpen a kezdet volt abban, hogy elkezdjek – ha az elején nehézkesen is –, de foglalkozni a problémámmal. Ez nem jelentett automatikus leállást, viszont esélyt igen, arra, hogy ez valamikor megtörténjen.
– Ki volt Ön azelőtt? Hogyan definiálná a korábbi önmagát? Mi lelkesítette akkoriban? Abból az énjéből mit mentett át a mai, megújult énjébe?
– Egy pörgő életmódot élő ember voltam, mondjuk, ez ma sem változott, csak átlényegült. Legnagyobb problémám a krónikus megfelelési kényszerem volt, amit nagyon régóta hordoztam. Mindig mindenkinek megfelelni, nem tudni nemet mondani, ezek olyan dolgok voltak, amelyek lassan felőröltek. Mély belső feszültségek forrásaivá váltak, amelyeket nem tudtam kezelni. Egyszerűen nem tudtam, mi van velem, csak annyit észleltem, hogy nem vagyok jól, és ez sokszor elviselhetetlen belső feszültségeket eredményezett.
Nem tudtam megfogalmazni az érzéseimet, még kevésbé beszélni róluk, csak azt éreztem, hogy ez nagyon nem jó, és tompítani kell. Erre jelentett pillanatnyi megoldást az alkohol…
Egy folyamatosan tervező ember voltam, ez ma sem változott, csak akkoriban nem érzékeltem a határaimat. Intenzíven éltem, égtem, kerestem. Csak az volt a gond, hogy valami mégis hiányzott, amit nem tudtam megfogalmazni. A régi önmagamból amit sikerült megőriznem, – bár amikor nagyon mélyen voltam a függőségemben, azt hittem, elveszett –, az a lelkesedésem. Gyerekkorom óta szerettem a rockzenét, ez mai napig nem változott, józan életmód mellett is ugyanúgy működik, hisz ez is én vagyok. A motorozás is megmaradt, picit sajnos háttérbe szorult, időhiány miatt, de nagyon szeretem, igazi megnyugvást, kikapcsolódást jelent, amikor két keréken gurulok.
– Van-e pillanat, amire konkrétan emlékszik, hogy ott, akkor, valami mélyen elromlott, és hirtelen megoldást keresett egy belső vagy külső konfliktusra? Vagy a szerhez való fordulás mindig egy fájdalmas folyamat végeként jelentkezik?
– Inkább pillanatok vannak. Mint már említettem, a belső feszültségek tompítása egy idő után szerhasználathoz vezetett. Úgy fogalmaznék, hogy a folyamat, folyamatok során
felbukkant, mint megoldásnak vélt eszköz, és aztán ott maradt. A mindennapjaim részévé vált, hamis megoldással kecsegtetve, és többé nem akart eltűnni.
Magába rántott, már én sem akartam megválni tőle, talán nem is tudtam volna. Itt megemlíteném azt a sorsfordító pillanatot, amikor már nagyon mélyre kerültem, és az Isteni gondviselés – mert csak ennek tudhatom be – az utamba terelte öt gyerekkori barátomat, akik látva a helyzetem, mellém álltak, támogattak, és nekik köszönhetem, hogy megtettem az első lépést a változás útján. Ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni.
– Önnek konkrétan mit jelent a függőség?
– Erre egy nagyon tömör és rövid választ adok: a szabadságom, a szabad akaratom elvesztése. Annak ellenére, hogy első fázisban egy hamis szabadulási útvonalat kínál, és ezáltal magába ránt.
– Be lehet zárni a múltat, mint valami sötét történetet egy vasládikába, el lehet törölni, felejteni? Vagy foglalkozni kell vele, hogy elszivárogjon, tompuljon? Fáj a múlt? Az idő?
– A múltat nem lehet elfelejteni, de nem is kell. Legalábbis az én esetemben. Mindig ott marad az emlékeimben, s időnként, ha előjön egy-egy régi történet, amire nem vagyok büszke, nem hessegetem el azonnal, hanem hagyom egy kicsit, hogy emlékeztessen arra, aki voltam, hogy ne akarjak még egyszer oda kerülni.
Nem lehet a megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni, de fontos tanulni belőlük és elfogadni.
Erről egy ima első sorai jutnak eszembe, amit a terápiás otthonban minden reggel elmondtunk közösen: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok!”
– Mi volt a gyógyulás útján a legnehezebb? Milyen eszközökkel építi vissza a megrongálódott bizalmat, amit a régi állapota okozott?
– Talán az a periódus, amikor már fizikailag tiszta voltam, de a lelki, szellemi felépülés elején jártam. Végigcsináltam egy hosszú terápiát a magyarózdi otthonban. Rájöttem, hogy egyedül nem megy, és segítségre van szükségem, ha ki akarok jutni ebből a pokoli helyzetből. Itt megtapasztaltam a mélységek és magasságok minden formáját, a szembenézést önmagammal.
Le kellett rombolnom a régi embert, hogy esélyt adjak magamnak az élethez. Itt jöttem rá, hogy ezt egyedül képtelen vagyok megtenni, csak Isten segítségével lehetséges.
Megerősödtem hitemben, ami egy óriási, szinte emberfeletti erőt adott ahhoz, hogy végigjárjam a terápia útját. Itt tanultam meg a türelem gyakorlását és az alázatot. Tulajdonképpen ez a három dolog a hit, a türelem és az alázat azok, amelyek meghatározzák a mostani működésem, és amelyeket nap mint nap gyakorolok, hisz ezek segítettek és segítenek az életem újraépítésében. Természetesen ez nem mindig egy egyszerű feladat, de nem adom fel.
– Milyen most az élete? Milyen a szabadulás íze? Hozott-e új célokat, utakat?
– Sok mindenben megváltozott. Átértékeltem mindent, első helyre került a családom, ők a legfontosabbak. Számomra a szabadulás íze a szabadság ízét jelenti, már nem a szer uralkodik felettem és a mindennapjaimon, és ez az érzés semmihez sem hasonlítható. Természetesen új célok és utak nyíltak meg előttem, amit annak az Isteni kegyelemnek köszönhetek, hogy életben vagyok. Beleástam magam az addiktológiába, folyamatosan képzem magam.
A marosvásárhelyi támogatói csoportot vezetem már körülbelül másfél éve, ami a Bonus Pastor Alapítvány keretében működik, és célja elsősorban az utógondozás.
Hála Istennek, vannak olyan szabadult emberek, akik többek között a csoport támogatásával hagyták abba a fogyasztást, és szermentesen élnek, gyógyulnak. Belekóstoltam a prevenciózásba is, amit nagyon szívesen végzek, ugyanakkor egy ideje önkéntesként kijárok Magyarózdra, a terápiás otthonba. Az a tény, hogy másoknak segítséget nyújthatok, óriási megtartó erővel bír.
– Van Önben félelem?
– Ezt egy egészséges félelemnek nevezném, amire nem görcsölök rá. Fontos, hogy ne teherként éljem meg, hanem inkább elővigyázatos vagyok. Minden felépülésben lévő, szabadult szenvedélybeteg életében ott van a visszaesés árnyéka. Ezt tudatosítottam magamban, ezt nem szabad elfelejtenem, és azt sem, hogy mit veszíthetek, ha ez bekövetkezne.
