– Hogyan szoktál bemutatkozni?
– Szociológus vagyok, és a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusaként tevékenykedek, több, mint egy évtizede oktatok, projektek létrejöttét terelgetem, illetve menedzselek, adminisztrálok, szervezek... egyszóval multitaskingolok. Fő kutatási területem már egyetemista korom óta az informális gazdaság, a pályakezdő fiatalok munkaerőpiaci helyzete, de árgus szemekkel figyelem és persze tapasztalom, minden nap meg is élem a nők társadalmi helyzetét, az ezzel kapcsolatos kihívásokat.
– Hogyan alakult ez a tudományos pálya?
– A karrierutam, azt hiszem nem követett egy nagyon tudatos vonalat, akkoriban nem volt divat a tudatos jövőtervezés, vagy legalábbis én kimaradtam belőle... Azt elég korán tudtam, hogy tanítani szeretnék, a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben végeztem középiskolai tanulmányaimat, és az egyetem megkezdése előtt tanítottam is pár hétig otthon, Hargita megyében. A tizenkét gyermekből álló szimultán osztályban a három hét alatt, amíg elkezdődött az egyetem, a rövid tanítói karrierem során megtapasztalhattam a társadalmi valóság nagyon sok arcát és a román oktatási rendszer fonákságait, ami a rózsaszín szemüvegem lencséjét azonnal lecserélte.
Kolozsváron a BBTE szociológia szakán kiváló társaságba keveredtem. Nem voltunk húszan sem, de ebből a csapatból később legalább hatan-heten doktori képzésre jártunk, és majdnem mindenki szerzett fokozatot is.
Bár az egyetemi képzés és a mesteri után mondhatni magától értetődően jött a doktori képzés, ezt a simának tűnő karrierutat én megszakítottam, és a központi adminisztrációban, Bukarestben az akkori Fejlesztési Minisztériumban dolgoztam másfél évig, majd Kolozsvárra visszakerülve még négy évet. Belekóstoltam az európai uniós projektek világába, és ezt a projektalapú szemléletet azóta is magamban hordozom. Így a tanítás mellett jelenleg is projektekkel foglalkozom.
– Bukarest hogy jött a képbe?
– Egyszercsak bekopogott az ajtón egy lehetőség, és én voltam elég vakmerő igent mondani rá – ma is elcsodálkozom akkori önmagamon. Államtitkári tanácsos lettem a rendkívüli munkabírású Horváth Anna kabinetjében, és mire felocsúdtam, már Bukarestben éltem a hétköznapjaim, és próbáltam beletanulni abba a munkába, amellyel megbíztak.
Egyáltalán nem volt könnyű, de így utólag is azt látom, hogy rengeteget tanultam ott, ami teljesen megalapozta azt a munkastílust, amiben hiszek és ahogyan tudok működni.
A fiam születése után kanyarodtam vissza a felsőoktatás és a tudományos kutatás világába. Akkor kerültünk a férjemmel ide, Nagyváradra, és még az utolsó utáni percben, közvetlenül a fiam megszületése előtt megvédtem a disszertációmat. A gyermeknevelési szabadságnak nevezett túlélőtábort követően, ennek a csodálatos és nagyon embert próbáló időszaknak az intellektuális kómájából magamhoz térve kerültem a Partiumi Keresztény Egyetemre oktatni.
– Mi ösztönzött a kutatói pályára?
– Péter László volt tanárunk, mentorunk, jelenlegi kollégánk és jó barátunk volt a fő mozgatója ennek, de nem csak ő, hiszen ott volt Horváth István, Magyari Tivadar, Veres Valér és még sorolhatnám, hogy kik támogattak bennünket.
Rengeteg olyan vendégtanárt is hívtak, akik a szakma élő legendáinak számítottak. Nagyon inspiráló volt a közeg.
Péter Laci különösen sokat terelt, biztatott. Egy nap határozottan azt mondta, hogy itt a téma, tessék hazamenni és megírni. Azt éreztem, oké, ha a tanárom úgy gondolja, hogy én képes vagyok erre, akkor nem okozhatok csalódást. Így született meg az első TDK dolgozatom, ketten írtuk Ruszuly Emese barátnőmmel, majd újabb TDK, aztán OTDK részvételek, ahol szintén többedmagammal dobogós helyeket szereztünk. Egyszer ez a mesternek tekintett tanárom ażt is mondta, hogy „ez olyan jó mondat lett, hogy akár én is írhattam volna”. Ez szárnyakat adott, hogy próbáljak több ilyen mondatot leírni. Én akkor nem láttam tisztán a szemem előtt a kutatói vagy oktatói pályát, de azt éreztem, ez lehet egy út, és meg kell próbálni.
– Volt valami, ami az elején ijesztőnek, aggasztónak tűnt az akadémiai pályát tekintve?
– Van, ami folyamatosan ijesztő azóta is! Rengeteg energiát követelt és követel az órákra való alapos felkészülés. De a publikációs kényszerek, a szakmai, egyre szigorodó elvárások mindig is nyomasztóan hatottak rám.
– Milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy egyetemi oktatónak ma?
Egyre komplexebb elvárásoknak kell megfelelnünk. Az elmúlt években
rendkívüli módon átalakult a tudományos minősítési rendszer, és ez úgy nehezedik az akadémiai szférában dolgozók vállára, hogy közben az ennek való megfelelés és az ezzel való megküzdés individuális stratégiát követel
– vagyis találd ki, hogy hogyan és miből hozod össze a kutatásra és publikálásra valót. Ez folyamatosan frusztrálóan hat, rám legalábbis mindenféleképpen, mert ebben a versenyfutásban mindig azt érzem, hogy amit sikerül produkálnom, az nem elég jó, nem elég minőségi, nem elég külföldi, nem elég újszerű, nem elég trendi stb... Mert ha az ember egy lapban végül publikál, akkor az a baj, hogy miért nem egy fokkal magasabban jegyzetben tette? Ha magyarul, akkor miért nem angolul? Úgyhogy egy időre, amióta intenzíven projektekkel foglalkozom, ezt a dimenzióját az oktató-kutató énemnek parkolópályára helyeztem. Mert ugye oktatunk is, kutatunk is, mentorálunk is, adminisztrálunk is, de egyszerre mindenre az ember egyszerűen nem tud kellő időt szánni.
– A sokféle kihívás ellenére mi az, ami örömet okoz ezen a pályán?
– Több mint húsz éve vagyok a munkaerőpiacon, de ilyen sokat még sehol egy helyen nem dolgoztam. Néha úgy érzem, a kiégés szélét súrolom, és van, hogy elgondolkodom a pályamódosításon is. Viszont két tényező mindig kiránt ebből, és maradásra motivál. Az egyik, hogy minden teher ellenére mégiscsak van egy fajta szabadságom az időbeosztásomat tekintve. És ez valamelyest gyermekbarát munka, kompatibilissé tehető a gyermekem iskolai programjával, és lévén hogy segítség nélkül neveljük Nagyváradon, ez azért mindig egy fontos szempont volt. Ugyanakkor elég nagy szabadságom van abban, hogy milyen tartalommal töltöm ki a tananyagom. És ez óriási dolog! No meg a hétköznapi sikerélmények! Amikor egy volt hallgató rám ír, és elújságolja, hogy elhelyezkedett, kapott munkát, jól érzi magát ott, ahol van. Még inkább az, amikor én is közben tudtam járni, hogy meghallottam, hogy itt van egy lehetőség, ide ilyen embert keresnek, és akkor nekem bevillant az a hallgató, aki szerintem pont oda való. Egy TDK dolgozat, hosszas vergődés után egy sikeres szakdolgozat, vagy az, hogy egy hallgatót sikerül meggyőznöm, lendüljön át a vizsgaidőszak vagy a személyes élete nehézségein, ne hagyja abba a tanulmányait. Amikor minden akadály ellenére mégiscsak felépül egy projektcsapat, vagy mégiscsak megszületik egy-egy koprodukciós tanulmány a kollégákkal. A rendelkezésre nem álló idő alatt csak összehozunk egy kutatást, elemezni tudjuk az adatokat, majd tudunk írni belőle valami jót, ami lehet hogy egy következő projekt megalapozó kutatása lesz. Mára, azt hiszem, lettem olyan bölcs, hogy felmérjem felnőtt ésszel azt, hogy igen,
vannak nehéz periódusok, amit valahogyan ki kell bírni, és utána jönnek az eredmények, jönnek kicsit könnyebb momentumok, amikor töltekezünk, és megint készülünk a nagyobb megpróbáltatásokra.
– Készülünk arra, hogy majd újra kikészülünk... És mikor volt utoljára ilyen sikerélményed?
– Most fogunk ősszel zárni egy kétéves projektet. Egyik szemem sír, a másik pedig nevet, mert nagyon örülök, hogy minden jel arra mutat, hogy sikeresen megvalósítottuk, teljesítjük az indikátorokat. De szomorú is vagyok, hogy lejárt, mert olyan jó csapat állt fel, nagyon kár, hogy már véget ér ez a közös munka.
– Sikeresnek érzed magad?
– Inkább szerencsésnek gondolom magam. Jó közegben működhetek, jó emberek vesznek körül. Az egyetemi elfoglaltságaimon túl is olyan emberekkel van dolgom, itt Nagyváradon és nem csak, akik inspirálnak, akiknek eszükbe jutok, ha van egy esemény, egy ötlet, ügyeket tudok vinni különféle egyetemen kívüli projektekben, ami később lehet akár egy új kutatási terület is.
– Nemrég kiváló oktatói díjat kaptál. Ez azért egy sikerességi mutató, nem?
– Igen, ha a sikert úgy is értelmezzük, hogy azt jelenti, hogy az ember jó helyen van. A gyermeknevelési szabadság után nekem az egyetem volt az a közösség, ami segített megkapaszkodni itt Nagyváradon. Bár én azt eddig is tudtam, hogy engem ez a közösség befogadott, és értékeli a munkámat, ezzel az oktatói díjjal egy szimbolikus visszaigazolást is nyertem, és ez nagyon megmelengette a szívemet.
– Mit gondolsz, befolyásolta a pályád az, hogy nő vagy?
– Az a meglátásom hogy általában véve ebben a világban, amiben mi élünk, a pálya nem a nőknek lejt. A láthatatlan háztartási feladatoktól, a felsőoktatási rendszerben elvárt láthatatlan munkákig én minden nap ezt látom és érzem. Nem tudok egy pontszerű kirívó esetről sem beszámolni, nem bántottak azért, mert nő vagyok, de azt látom, hogy
nagyon sok tanult minta mentén működünk, sokszor nem is vesszük észre, hogy félre is lehetne állni néhány amolyan magától értetődő dolog elől, a láthatatlan feladatokból át vagy le lehetne adni.
Jó lenne, ha erre mindenki sokkal jobban odafigyelne, az eleve elrendeltetettnek tűnő feladatleosztást össztársadalmilag újra kellene értelmeznünk.
– Hogyan látod, voltak olyan kihívások, amelyekkel férfi kollégáknak a pályán kevésbé kellett megbirkózniuk?
– Úgy érzem, nagyon sokszor kerülnek a nők olyan szituációba, hogy döntést kell hozniuk arról, hogy mi fog előtérbe kerülni: a munka vagy pedig a szülői értekezlet, a sportfoglalkozásra való szállítás, a beteg családtag gondozása, a családi dolgok megszervezése. Ott, ahol ez kimondottan a nőkre hárul, ott igen, a férfi társaknak kevésbé kell ilyen helyzetekben nehéz döntést hozniuk, nekik a munka tud maradni előtérben, a nők esetében viszont leggyakrabban nem. Azt látom, hogy az egy adott feladatra való, zavartalan fókuszálási időt tekintve a nők messzemenően hátrányban vannak.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiatal lányoknak, akik fontolgatják a tudományos pályát?
– Álljanak ki magukért, és legyenek bátrak több dolgot is kipróbálni. A tudatosságot persze nem lehet és nem is kell fiatalként minden nap ezer fokon égetni, nagyon fontos a szocializálódás, hogy inspiráló emberekkel vegyék körbe magukat. Azt nem lehet előre látni, hogy most minek mi lesz a hozadéka, hogyha elmegyek szakmai gyakorlatra, jelentkezem egy képzésre, abból lesz valami? De minden tapasztalat gazdagítani fog, így feltétlen szükséges, hogy ezeket gyűjtsék. Ugyanakkor fontos tudni azt, hogy bármilyen pályát választ az ember, az utat nem lehet levágni, a munkát nem lehet megspórolni, és nem is érdemes.
Ennek a munkának is megvan a maga szépsége, az elégtételek, egy ösztöndíj, egy jó kutatási projektfinanszírozás megszerzése stb.
És álljanak mindig több lábon! Hogyha a fiatalok éreznek magukban egy kisebb elhivatottságot egy szakterület iránt, vagy van egy olyan terület, amiben ügyesen mozognak, van egy olyan szuperképességük, ami másnak nincs, akkor akár egy kisebb vállalkozás során is próbálják ki! Nem biztos a siker, de ha nem próbáljuk meg, akkor soha nem is fog kiderülni.
– Ennek a több lábon állásnak kivételesen jó példája vagy, ugyanis, az oktatás, kutatás mellett most egy saját vállalkozásba is kezdtél, amelyet a nagyközönség most ősszel ismerhet majd meg.
– Évek óta a mások projektjeinek kidolgozásán, megvalósításán dolgozom, amelyek persze az enyéim is. Most megengedtem magamnak, hogy álmodjak egy nagyot, mert úgy éreztem, van még bennem spiritusz, hogy végigvigyem, persze, lehet, hogy megbánom. Egy kis vállalkozás létrehozásán ügyködöm a széleskörű családom hathatós támogatását élvezve, konkrétan a szüleimtől kezdve a testvéreim, a férjem és a gyermekem is sokat tett, hogy ez megvalósuljon, illetve a legszorosabb kollegiális és baráti köröm is Erdély-szerte drukkol nekem, továbbá
fel sem tudom sorolni, mennyi jószándékú ember segít abban, hogy az elém gördülő akadályokat leküzdjem, és ne táncoljak ki ebből az egészből.
Ki sem merem mondani hangosan, de remélem, mire ezek a sorok a nagy nyilvánosság elé kerülnek – ha az égiek is úgy akarják –, akkor nemsokára a nagyváradi Várban megnyílik az első tudományos élményközpont, a Brainer Experience Lab. Úgy vagyok vele, mint a dohányos, aki nem meri világgá kürtölni, hogy leszokott a cigarettáról, hogy a lehetséges visszaszokás reménye megmaradjon, és a nyilvános bukás elkerülhető legyen. Másfél éve rejtőzködő vállalkozónak mondom magamat, de most már napok, hetek kérdése, és fizikailag is megtekinthető, tapintható lesz az, ami hosszú hónapok óta csak terv és ötlet. Most a valóságban is megtapasztaltam, mit jelent egy projektben a saját időt, ötletet, pénzt és minden erőforrást vásárra vinni, és bár most konkrétan nagyon-nagyon rettegek attól, hogy valami hiba csúszik a gépezetbe, mégis izgalommal és bizakodva tekintek a közeljövőbe.
korábban írtuk
Amikor Erdély Amerikát, Bukarest pedig Párizst játszotta
Olyan filmes helyszíneket kerestünk, amelyek a vásznon egészen másnak mutatják magukat, mint amilyenek a valóságban, közben pedig itt vannak a fenekünk alatt: jó néhány közülük akár egy egynapos vagy hétvégi kirándulás során is felkereshető.
