Sokan, de talán nem elegen tudják róla azt is: a 140 évvel ezelőtt született Kós Károlyt elsősorban építészként tartja nyilván a magyar kultúrtörténet és emlékezet. Leghíresebb erdélyi épülete Sepsiszentgyörgyön áll, az elmúlt évek során teljes körű felújításon átesett Székely Nemzeti Múzeum, amelyet Kós is kedvenceként emlegetett. Megtervezéséről így beszélt: „Feladatom volt tehát: múzeumi szempontból jó beosztású, technikailag tartós és könnyen karbantartható, művészileg pedig a Székely Nemzetet reprezentáló épületet építeni fel. (…) Elvetettem a szigorúan történelminek tudott minden stílust, és számbavéve mindazt, amit Erdély magyar népére, főképpen pedig a székelységnek népi építkezéséből, illetőleg népi művészetéből tipikusnak láttam és vallottam, valamelyest megnemesítve úgy alkalmaztam egy modern és speciális igényeket szolgáló alaprajzra, hogy az magától értetődően természetes, művésziesen monumentális lehessen, és
Csaknem 94 éven át tartó életének túlnyomó része Erdély szolgálatában telt. Tanulmányai okán családja 1902-ben Budapestre költözött, ahol az ifjú Kós Károly előbb mérnöknek tanult, majd átiratkozott az építész szakra, ahol 1907-ben diplomázott. Bár sokan nem értették ez irányú elszántságát, rengeteg időt töltött az épületek és a természet rajzolásával, így tehetségének és gondolkodásmódjának köszönhetően, már 25 évesen ő lett a fiatal magyar építész közeg vezéralakja. Fiatal kora ellenére több budapesti megrendelést is kapott, 30 évesen már olyan remekművekkel is dicsekedhetett, mint a saját használatra tervezett és épített, a magyar nemzeti építészet középkori és újkori hagyományait ötvöző Varjúvár, a kalotaszegi Sztána közelében.
A kézhez kapott építészmérnöki diplomája birtokában, részt vett a sikeresen végző építészhallgatók hagyományos, állami költségen zajló tanulmányútján, amely abban az évben, azaz 1907-ben Közép-Itáliát célozta. „Először életemben akkor állottam szemtől szemben az ember teremtő építőkultúrájának akkora tömegű élő valóságával, amit eddig csupán könyvek, képek és emberi beszéd halvány visszhangjából ösmertem” – idézte fel az élményt Életrajz című önéletrajzi művében. „Igen sok, igen súlyos és igen hatalmas volt, ami akkor megrohant, reám zuhant előkészületlenül, egyszerre, s félelmetes nyomása alól riadtan, megalázkodva s összeszorított foggal menekültem – megkorbácsolt hűséges eb a maga nyomorúságos óljába – haza. (…)
a Királyhágótól Csíkménaságig és hegypereme alatt körös-körül; (…) Jártam a csendes, kopottas világból kihullott városkák macskaköves utcáit és piactereit, ahol nem sietnek örökké az emberek, és megbámulják az odatévedt idegent; barangoltam öreg templomok alatt lapuló jámbor falukban, megpihentem bohókás nagy fedélkucsmájuk alól kedvesen kimosolygó, ereszes-tornácos házacskákban és elhallgattam nehéz mozdulású bölcs öreg magyarok bibliásan ódon beszédét…”
Az első világháborúból 1918 őszén került haza, ahol már várt rá a tanári kinevezés az Iparművészeti Főiskola építészeti tanszékére, katedráját 1919-ben kellett volna elfoglalnia. Az összeomlást, az őszirózsás forradalmat és Erdély Romániához csatoltatását Sztánán érte meg. Választania kellett: a biztos és szép professzori egzisztencia, vagy „Erdély magyar népének ismeretlen jövendő sorsában, de itthon.” A döntés nehéz volt. Végül ezt írta a főiskola igazgatójának, Gróh Istvánnak:
És maradt.
Mögötte többek között a budapesti Állat- és Növénykert több, ma is megcsodálható pavilonja, vagy a „Wekerle” Munkás és Tisztviselőtelep központja, előtte az erdélyi magyarság érdekében hozandó, akkor még beláthatatlan, gigantikus életmű, a Kiáltó Szóval, az Erdélyi Szépmíves Céhhel, az Erdélyi Helikonnal, a Barabás Miklós Céhhel, egy modern-kori polihisztor ezer irányba szerteágazó tevékenységével. A nemzet szolgálatával, aminek természetessége az ő esetében a levegővétel magától értetődőségével vetekedett. Kós Károly építész, író, grafikus születésnapja 2023. december 16-a óta a Magyar Építészet Napja.
Túl Trianon századik évfordulóján, kalandos utazásra hívjuk a Nőileg olvasóit. Az országomlást követő, kezdeti bénultság után az élni és túlélni akaró erdélyi magyarság az itthon maradt nagyjai révén szinte páratlan bravúrt hajtott végre. Minden erőszaknak ellenállva, nem olvadt be a román tengerbe, sőt, a magyar kultúra és értékteremtés új dimenzióit nyitotta meg: az „erdélyi” irodalmat, zenét, építészetet, színházat, tudományt, sportot. Sorozatunkban az elmúlt száz esztendő hazai óriásait igyekszünk számba venni. A teljesség igénye nélkül, szubjektív megközelítésben.
korábban írtuk
Ha itt vagyok, az után sóvárgok, ha ott vagyok, a szülőföld hívása szorít, sajogva
A hazakészülés megváltoztatja a dolgok hőfokát. Több ez, mint egy utazást megelőző természetes izgalom. Édes, lázas állapot, számolni a napokat az indulásig, hogy itthonról, hosszú idő után végre megérkezhess haza.
