Generációváltás. A ’90-es évektől új időszámítás kezdődött a gazdasági életben is. Sok vállalkozás, amelyek ma meghatározóak térségünkben, akkoriban jött létre. Azóta egy generációváltásnyi idő telt el: felnőtt és gyökeret vert az új nemzedék, akiknek át kellene adni a stafétát. Vajon felkészítettük-e erre a fiatalokat, és tudatosodott-e a visszavonuló generációban, hogy a mentor szerepéből szemlélje a folyamatot: következetesen, elegánsan adja át tudását, tapasztalatait, helyét a jövőnek? Hogy erre mennyire (nem) állunk készen, mi sem tükrözi jobban, minthogy családok maradnak utódlás nélkül (a vállalkozásaikban), vagy ahol van is hajlandóság, hiányzik a megfelelő felkészültség. Amit pedig felépítettek a szülők, nemcsak a család, hanem a közösségek számára is érték. Anya-lánya történet következik, amely szép példája a fokozatos visszavonulásnak, úgy, hogy közben a családi egység sem sérül.
Nagyjából harminc éve ismerem Ildikót és lányát, Borókát, sokáig szomszédok voltunk a tömbházban, ahol felnőttem. Pár éve találkoztunk Ildikóval egy rendezvényen, és a fülembe súgta: büszke vagyok rád! Valahogy ilyen az ő személyisége: a tekintetéből árad a biztatás, bátorítás.
Váradi-Erdős Ildikó a rendszerváltáskor mérnöki diplomás tanárként, iskolaigazgatóként dolgozott, majd más területen is kipróbálta magát. Bár az az időszak még nagyon a tradicionális nő képét preferálta, ő mindig tudatában volt annak, hogy képes vezetőként eredményes lenni. A messzebbre mutató álom megvalósítása 2001-ben kezdődött: férjével, Váradi Jánossal elindították családi vállalkozásukat, a cég névadója, Boróka, akkor 15 éves volt.
Egy pék-cukrászatra szakosodott lap kiadásával indult a tevékenységük, amely azóta az országban vezető a maga területén. Ildikó férje hozta a szaktudást (Váradi János, aki korábban a Magyar Pékszövetségnek volt az igazgatója – szerk. megj.), óriási lehetőséget és kihívást láttak az ötletükben, és a család oldotta meg a feladatok jelentős részét. Ma már saját irodaházban, szerteágazó területen tevékenykedő céggé fejlődött a vállalkozás: a pék-, cukrászati- és vendéglátóipari területen képzések, kiállítások sora fűződik a nevükhöz.
Bár Ildikó számára ismeretlen volt ez a terület, pozitív hozzáállása, vezetői tudása nem ismert akadályt. „Mindenben azt láttam, hogy meg lehet valósítani. Az akadályt nem tudtam, nem akartam látni. Sokan mondták, hogy csillog a szemem, amikor beszélgetek, és biztos így is volt, mert büszke voltam arra, hogy egy új dolgot csinálunk. Elmentünk bukaresti kiállításra, vittük az első újságjainkat, ami akkor már román nyelven jelent meg, és nagy szeretettel fogadták. Szerintem minden vállalkozónak ezt kell megtapasztalnia, a sikerélményt, ami nagyot tud dobni azon, hogy vigye tovább a céget.”
A társadalomban – esetenként nem véletlenül –, kialakult egy olyan előítélet, hogy a vállalkozó pénzéhes, mindent bedarál, eltipor az érdekei érvényesítéséért. Pénzre, profitra szükség van, ezzel Ildikó is egyetért, hiszen a vállalkozás alapja, hogy fejlődnie kell, fizetést adni, új utakat, projektet kipróbálni, befektetni, de ez nem minden. „A pénz egy idő után nem fogja azt az élményt nyújtani a vállalkozónak, amit szeretne, és akkor kiég.
Ha csak azt látja, hogy én reggeltől estig dolgozom, akkor nem fogja tovább vinni azt, amit felépítettünk, viszont ha benne van, segít és visszaköszön neki is egy bizonyos idő után az, hogy a szolgáltatásunkkal meg vannak elégedve, hogy ezt érdemes csinálni, akkor azt is látja, hogy ez tényleg nem csak pénzért történik.”
Még kamaszként kapcsolódott be a ma már kétgyermekes családanya, Boróka szülei vállalkozásába, és az egyetemi évei alatt is rendszeresen kivette a részét a feladatokból. „Édesanyám mindig nagyon ambiciózus volt, mindig jövőbelátó és reménnyel teli. Ezt a reménnyel teli szemléletmódot, ezt az optimizmust, hogy mi az életben el fogunk tudni érni dolgokat, valahogy én is magamba szívtam, tudattalanul is. Van egy nagyon jó közös családi emlékünk, amikor először beszéltünk arról, hogy egy ilyen vállalkozást indítanak a szüleim. Akkor elmondták, hogy újságot fogunk kiadni a pékeknek, cukrászoknak. Lelkesen elmondták, hogy minden hónapban ingyen elküldjük az ország összes pékjének, cukrászának az újságot, tele lesz receptekkel, technológiákkal, szakmai cikkekkel, mennyit fogunk nekik segíteni, és én végighallgattam, majd egyszer megszólaltam, hogy jó-jó, de hogy lesz ebből pénz? Aztán szépen elmagyarázták. Az nagyon jó volt számunkra, hogy én is bele tudtam tenni a saját tudásomhoz mérten az én kis munkámat, amikor középiskolás voltam, együtt tudtuk csomagolni az újságokat, jöhettek a barátaim, közösen fóliáztuk, kötöztük, címkéztük. Ahogy telt az idő, még jobban bele tudtam állni a munkába:
„Nagyon büszkék voltunk arra, hogy amilyen nyelven beszéltek, Boróka olyan nyelven válaszolt” – erősíti meg Ildikó. „Tényleg ez a három pillér működött nálunk – a férjemnek a kapcsolatrendszere, az én logisztikai tudásom és Borókának a nyelvismerete, a hozzáállása.”
Számos esetben kényszert is jelenthet a családi örökség továbbvitele. Mert mi van, ha egészen másra vágyik az ifjú, ha más utat kíván választani magának? „Mi 16 éve dolgozunk napi szinten közösen, és mivel azelőtt is besegítettem, amikor alkalmam volt, a cég stratégiája aszerint is alakult, hogy nekem mihez volt készségem. A mai napig akkor vagyok a legboldogabb, hogyha kiállítás szervezéssel, kapcsolatépítésben dolgozom, és nagyon jelentős részben épült ez a terület azáltal, hogy én is beleléptem, merthogy nekem ez az erősségem” - magyarázza Boróka.
„Szerintem mindannyiunknak van egy természete, ami egy genetikai dolog” – folytatja a másodgenerációs vállalkozó.
Úgy gondolom, hogy az én generációmnak ez egy nagy előnye, hogy megtanultuk, hogy akkor lesz eredmény, ha megdolgozunk érte. És a szüleim ezt nagyon jól menedzselték. Amikor középiskolás voltam, nyaranta dolgoztam: volt hogy takarítottam, egy másik nyáron Bécsben dolgoztam, közben voltam Angliában, utána Amerikában is. És akkor Amerikából azt írtam haza, hogy üzenem apukámnak, hogy hazamegyek...”
„Ez nem úgy van, hogy én most mindent olyan jól csinálok, hogy biztos, hogy a gyerekem is ezt fogja követni, mert minden gyereknek kell legyen álma, és a saját álmát, saját életét kell megvalósítsa” – hangsúlyozza Ildikó.
Mint meséli Boróka, tinédzserkorából az maradt meg, hogy rengeteget utaztak együtt. „Emiatt nagyon sok időt töltöttünk az autóban közösen, és mindig beszélgettünk, együtt álmodtunk és terveztünk. Első perctől kezdve be voltam vonva, minden tervezésnek részese voltam.” Ildikó szerint van a szülő részéről egy nagyon fontos feladat. „Úgy, ahogy a gyereke nő, értelmesebb lesz, azt észre kell vennie. A gyerekem növekszik, tudást szerez, sok mindenben lehet partnerem, és engem túl tud szárnyalni. Hogyha én ezt nem veszem észre, hogy sok mindenben több, mint én vagyok, akkor le lehet törni.
Most, a jelenlegi formában, a vállalkozásunkban 80 százalékban már a Boróka álma, elképzelése valósul meg. Mi csak azért vagyunk, hogy segítsük a stabilitást, hogy legyen, akit megkérdezzen. De ez a mai működés már őt jellemzi” – mondja büszkén az édesanya, aki ma már csak 4 órában jár be segíteni a cég működését, és nagyrészt a nagymama-lét örömeit élvezi.
A generációváltás azonban az alapoktól kell kezdeni. Boróéknál sem volt ez másként: „Amikor elvégeztem az egyetemet 2007-ben, a legegyszerűbb munkával kezdtem – a legalsóbb szinten, hogyha a ranglétrát vesszük. Nekem ebben nem volt rossz érzésem, büszke voltam arra, hogy ott lehetek.
És lépésről lépésre kellett megtanuljak mindent, és a kollégák között bebizonyítsam azt, hogy képes vagyok rá, hogy elnyerjem az ő megbecsülésüket. Ez fokozatosan történt az évek alatt, irodáról irodára vándoroltam, amíg mindent megtanultam, és amíg a partnereink, az üzletfeleink megismertek engem. Most már eljutottam oda, hogy engem hívnak, mert engem ismernek, de minden szakmai rendezvényen ott voltam, mindenkivel beszélgettem, és mindig jelen voltam abban a munkahelyzetben, amit csináltam. Senki sem úgy kerül ki az egyetemről, hogy ő mindent tud, de volt lehetőségem és időm megtanulni. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mivel sok jó munkatárssal dolgoztam az évek során és dolgozom ma is. A közösen elért sikereink mindannyiunkat motiváltak a mindennapokban. Ez is egy nagy dolog, hogy ha generációváltásról van szó, igazából időt kell adni annak a fiatalnak, hogy megtanulhassa. Lehet egy igazgatói székbe csak úgy, vezetéknév alapján beülni, de akkor az a cég lehet, hogy összeomlik.”
korábban írtuk
Molnár-Bánffy Kata: Az élet akkor is érték, ha nélkülözés van
Első „címlaplányunk”, akinek a nagymamája hamarabb volt címlapunkon, mint ő maga, sok fronton harcoló kommunikációs szakember és több céget vezető vállalkozó, civil szervezetek aktív építője, a legtöbb munkája kapcsolódik valamiként Erdélyhez.
