András Ildikó: Hiszem, hogy érték egy jó szó, egy kedves mosoly, egy szerető közösség

A gyergyóalfalvi András Ildikó neve egyenlő a segítő szeretettel: az ápolás, a gondozás, az elesettekhez való odafordulás képessége keveseknek adatik meg olyan mély meggyőződésként, mint neki. Mély hitét, élete irányvonalát szeretett szüleitől kapta, s a hosszan kanyargó belső út, amin egykor elindult, mindig külső dolgokban mutatkozik meg: közösségépítésben, szakmai és lelki segítségnyújtásban, abban a derűs nyugalomban, amiben mindenkinek része lesz, aki a közelében van.

András Ildikó Fotó: Benedek Helga

– Milyen volt a gyermekkorod?

– Nagyon szerencsés gyermek voltam, hiszen jó szüleim voltak, akik a legfontosabbat, a szeretetet megadták nekünk. Nemcsak szerettem, tiszteltem is őket, s nem éreztem soha, hogy bármelyik tulajdonságukat megváltoztatnám… Úgy tudtam elfogadni őket, az évek távlatából is, amilyenek voltak. A hitéletről édesanyám gondoskodott: rendszeresen templomba jártunk, imádkoztunk naponta többször, de azt, hogy mekkora hite van, idősebb korában tapasztaltam meg.

– Az, hogy templomba járunk, próbálunk jót tenni, bár a hitünk megélését jelenti, de az, ahogyan nehéz élethelyzetekben reagálunk, sokkal többet elmond…

– Igen, én is jártam templomba rendszeresen, főként, amikor édesapám súlyos beteg lett: imádkoztam, hogy gyógyuljon meg, és olyan szépen elképzeltem, hogy ha megbeszélem ezt a Jóistennel, akkor úgy is lesz…

17 éves voltam, amikor súlyos szenvedések után eltávozott, és akkor nagyon megharagudtam a Fennvalóra.

Kirohantam az udvarra, és kiabáltam vele: hol vagy, gyere ide, ha ilyen merész voltál, hogy elvetted azt az embert, akit én annyira szerettem?! Kegyetlen érzések kerültek ekkor felszínre, hiszen két évig gondoztuk Őt a nővéremmel, mert édesanyám munkába járt, és a nap nagy részében mi voltunk vele. Édesanyám elvesztése három évvel ezelőtt történt, azt már teljesen másként éltem meg, mai napig érzem, hogy itt van velem, a mozdulataimban, a gondolataimban.

– Hogyan léptél tovább a gyászból?

– Leérettségiztem, és minden vágyam az volt, hogy ápolhassak: a segíteni akarás vágya mindig munkált bennem. Először elvégeztem egy vöröskeresztes tanfolyamot, majd a kórháznál dolgoztam betegápolóként, a sebészeti osztályon 11 évig. Annyit adhattam a betegeknek, amennyit akartam, szeretetből, odafigyelésből…

Csak később fogalmazódott meg bennem, hogy minden betegben édesapámat láttam, s mindent megtettem értük, ha már Őérte nem tudtam.

Időközben elvégeztem az egészségügyi szakápolói képzést Maroshévízen.

– Akár maradhattál volna egészségügyi ápoló nyugdíjas korodig, de mégsem így történt.

– 1999 decemberében kigyulladt a házunkban az aragázpalack. Ez a szerencsétlen történés nyitotta fel a szemem arra, hogy mennyi önzetlen ember él a közelemben, mekkora összefogás van a közösségben, ahol élek. A férjem égési sérüléseket szenvedett, a kiszabadult gáz berobbant, kiégett két ajtó, kitörtek az ablakok, kigyulladtak a bútorok a konyhában, s mégis, mint a mesében, karácsonyra minden a helyére került. Dolgos kezek új ablakokat és ajtókat szereltek, felújították a falakat, a bútorokat, hoztak szőnyeget, függönyt, és mindent, ami kellett. Ezen a karácsonyon sírva tettem ígéretet saját magamnak, hogy megpróbálom ezt a sok jót meghálálni az embereknek. Nemsokára a Caritas otthoni beteggondozó állást hirdetett meg több gyergyói településen, köztük Alfaluban is, mintha nekem szólt volna… Így hosszú évekig azokat a borzonti és alfalvi embereket ápoltam, akik kiskoromban olyan szeretettel és törődéssel viszonyultak hozzám. Értékelték és értékelik a figyelmemet, bár ma nem ezt nevezik értéknek, de én hiszem, hogy az: egy jó szó, egy kedves mosoly, egy szerető közösség.

– Ma már nemcsak az időseknek, magukra hagyottaknak segítesz, hanem a kollégáid munkáját is irányítod, terelgeted, de valójában ez is az ellátottakról szól.

– Igen, most háttérmunkásként dolgozom, mentorálom az ápolási csapatot, és a szociális szolgáltatások engedélyeztetését is én végzem. Egyre több téren próbálunk segíteni, ma már van közösségi gondozás, ételkihordás a rászorulóknak, nappali központok időseknek és fogyatékkal élőknek. Háttérmunkás vagyok, ott segítek, ahol szükség van rám, és ez hatalmas elégtétel.

– Hogyan éled meg a kudarcot? Ha nem úgy sikerül, ahogy szeretted volna, bármennyire is akartad? Ha segíteni szeretnél, de mégsem tudsz valamiért?

– A „vajon, mindent megtettem-e?” kérdése sokszor és hosszú évekig gyötört.

Hosszú önismereti munka volt, amíg megtanultam, hogy nem szabad magamat vádolnom, mert abban a pillanatban megtettem mindent, és akkor az bizonyult a legjobb döntésnek.

Az aggódás és kételkedés kapcsán egy történet jut eszembe: fiatalkoromban, hallva a mondást, hogy gyermekeinket nem magunknak neveljük, hanem a Jóistennek, erősen kételkedtem ebben az igazságban. Aztán édesanya lettem, s már felnőtt volt a kisebbik fiam, amikor sofőr munkát vállalt, éjszaka vezetett. Ilyenkor sokszor felhívott, és hallottam a hangján, hogy fáradt, ásítozik gyakran. Bár én is fáradt voltam, de szóval akartam tartani, a távolság ellenére vigyázni akartam rá. Akkor jött a felismerés: ekkora távolságból nekem ez nem fog menni, ezért a Fennvalóra bízom őt.

– Nagyon sokat adsz magadból, hogyan töltekezel te, amikor nem a hivatásod szólít?

– Gyermekkoromban megtanultam, hogy az egészség és a békesség a legfontosabb: ha a családom jól van, ha örömet tudok szerezni és segíteni tudok, ennél több nem kell. A szüleim megadták a mércét, az irányvonalát az életemnek: édesanyám hite, az édesapámmal töltött rövid, de boldog időszak, az a bizalom, amit a kezembe tett, kamatozik azóta is, a munkámban és a családi életemben egyaránt.

korábban írtuk

Ajándékozz kultúrát! Avagy súgunk az Angyalnak
Ajándékozz kultúrát! Avagy súgunk az Angyalnak

Ezt a két oldalt férfiaknak (is) írtuk. Ha nem tudják, mire vágyhat szívük választottja, súgunk az Angyalnak. A Nőileg ezen oldalait – színessel jelölve a tetszetős tételeket – kéretik elcímezni, s kirakni az ablakba.