Luiza Zan, otthagyva a bukaresti csillogást-villogást, pezsgést, sztáréletet, Háromszékre költözött egy jóképű székely legény kedvéért. Itt neveli két kislányát, és a helyi zeneiskolában tanít. A legtöbb szülőnek fogalma sincs, ki is az, aki gyermekét éneklésre oktatja...
Fantasztikus hang, magávalragadó személyiség. Ösztönös és intellektuális egyben. Semennyire sem sznob, nincsenek sztárallűrjei. Kedves és természetes. Istenadta tehetség, már négyéves korában megnyert egy énekversenyt. Soha, senki nem javasolta neki, hogy legyen kutatóbiológus vagy bolti eladó, annyira magától értetődő volt: Luiza Zan jazz énekesnő lesz. Számos megnyert díj és sikeres lemez bizonyítja, ez így is van rendjén.
Fotó: Mihály László
-Hol gyerekeskedtél?
- Egy Duna menti városban, Tulceán születtem 1980-ban. Száz százalékban a Ceaușescu-éra gyermeke vagyok, annak minden vonzatát megéltem. Jártam bölcsődébe, voltam sólyom, majd pionír is.
-Lázadó kamasz voltál?
- Nem, nagyon visszahúzódó tinédzser voltam, szégyenlős, csendes. Középiskolába zene tagozatos líceumba jártam, itt kezdtem bontogatni, próbálgatni a szárnyaim, jöttek az első koncertek. Már a gondolattól is rosszullét fogott el, hogy emberek előtt kell megmutatnom magam. Annyira izgulós voltam, hogy állandóan elájultam, folyton nyugtatókat adtak, hogy túléljek egy-egy fellépést. Nagyon kistermetű, sovány, érzelmes leányka voltam.
-Mégis szálka voltál egyes tanárok szemében...
-Érdekes módon az igazgatónő lázadónak tartott, pedig még országos tantárgyversenyeken is képviseltem a sulit, utolsó gimnáziumi évemben sikerült is megnyerni az első helyet, klasszikus zene kategóriában. Ám én a zenén belül mindig is jazz-zel akartam foglalkozni. Ez viszont nem felelt meg a líceumi elveknek, ugyanis az intézmény vezetője azt hangoztatta, hogy a jazz ördögtől való, sátánfajzatok zenéje. Folyton kirúgással ijesztgetett, ha netán meghallaná, hogy ilyen muzsikát éneklek. Szegény édesanyám ebben az iskolában tanított, rengeteg bonyodalma származott volna a botrányból, így aztán a szenvedélyemnek csak titokban hódolhattam. Miután végeztem a középiskolában, az egyetem előtt rendeztünk egy jazzkoncertet, amelyre meghívtam az igazgatónőt is...
Fotó: Marius Mihalache
- Hogy kerültél Bukarestbe?
- Sűrű időszak volt, a Montreux-i jazz- fesztiválról, ahol második díjat nyertem, rohantam a brassói Arany Szarvas fesztiválra, ahol a Slang nevű formációval első helyezést értünk el. Az első díj mellé pedig felajánlottak egy profi menedzsmentet is, melynek az volt a dolga, hogy az akkori csapatommal bejuttasson Románia zenei élvonalába, hogy lemezeink jelenjenek meg, és sok fellépésünk legyen. Ekkor ajánlottak egy nagyon előnyös szerződést is, melynek feltétele volt az állandó fővárosi tartózkodás.
- Tudom rólad, hogy imádod Bukarestet. Miért?
- Az a város él, állandóan pezseg, fortyog, mint egy katlan. Ugyanakkor folyamatos az ember bizonytalanságérzete és harca a megélhetésért, a mindennapokért, ez pedig engem nem lehúz vagy lestresszel, hanem motivál. A vészhelyzetek mindig tettre sarkallnak, ezért is szeretek színpadon lenni. A színpadi jelenlét maga is egy képletes vészhelyzet: van egy csoport ember, elvárásokkal irányodban, és helyt kell állnod előttük. Úgy, hogy mindenkinek a kedvére tegyél. Ez az érdekes bizonytalanság jellemzi a bukaresti élet mindennapjait is, és ez nem hagy ellustulni.
- Te sztár voltál Bukarestben, rengeteget foglalkoztattak, sok koncerted volt. Az első gyermeked, Eva érkezése megakasztotta a zenei pályádat? Egyáltalán, terveztétek az első gyereket?
- Tízéves korom óta tudtam, hogy lesz egy gyönyörű kislányom, hatalmas zöld szemekkel, akinek a neve Eva. Sikerült. Harmincéves voltam akkor, Eva tervezett baba volt, már nagyon is akartam gyermeket. Igaz, akkori szerelmem nem volt mellettünk, mikor a csöppség megérkezett.
- Teljesen egyedül voltál az első hónapokban...
- A születésnapomon hagytuk el a kórházat, kettesben a kisbabámmal... Igazából nem feltételeztem, hogy ketten maradunk. Tudtam, hogy vannak problémák a párommal, de abban reménykedtem, hogy gyermekünk érkezése majd mindent megváltoztat, ő átértelmezi a kapcsolatunkat, önmagát. Be kellett látnom, hogy tévedtem. Én készen álltam a gyermekvállalásra, ő nem. Egyedül maradtam. Nagyon nehéz korszak volt, főleg az első pár nap. Ám semmiről sem akartam lemondani: sem az anyaságról, sem a karrieremről. Akkor sietett a segítségemre a testvérem, Ioana, aki képzőművész.
Fotó: Mihály László
- Érdekes családmodell, két anyuka...
-Sőt, egy női apuka! A húgom jegyezte meg, hogy sokszor apaként, és nem anyaként viselkedtem, ő vigyázott a gyermekre, én meg pénzt kerestem, számlát fizettem, intéztem az ügyeket. Aztán eljött az idő, hogy kettesben maradtunk Eva-val. Vittem magammal mindenhová, már csak azért is, mert nem volt kire hagynom. Hangpróbák, beállások, színpadbejárás, koncertek. Minden fotón együtt vagyunk: a kislányom és én. Bár sokan furcsán néztek rám, szerintem nem ártott meg neki, Eva talpraesett, önálló, bátor kis emberré cseperedett. Nem szégyenlős, amilyen én voltam, hanem igazi kis művészlélek. Nagyon büszke vagyok rá.
-És azóta megérkezett második lányod is, Jasmin Abigél, akinek székely az apukája. Hogyan ismerkedtetek meg Zolival?
A beszélgetés folytatását a 2015-ös Nőileg januári lapszámában olvashatják.