– Középiskolában informatikát végeztél, s bár orvosira készültél, kertészmérnöki- és politológia szakon diplomáztál. Hogyan irányult a figyelmed a kommunikáció, a márkázás felé?
– Az egyetemi tanári és tréneri munkámban, de minden más tevékenységemben is a kommunikáció, kapcsolatépítés a közös nevező. Úgy alakult a pályám, hogy mindig olyan helyzetekkel, tevékenységekkel találkoztam, amelyeket akkor még nem tudtuk foglalkozásként meghatározni. Első informatika osztály voltunk középiskolában, az egyetemen a magyar politikatudományi tagozat intézményalapító évfolyama voltunk, a településmárkázást mi kezdtük el Romániában, a foglalkozások jegyzékébe is több új szakmát vezettünk be. Az első generáció voltunk, amelyik kimehetett külföldre, bár intézményesített rendszer és támogatás nélkül, akkor építettük az első Erasmus kapcsolatokat. Főleg Európában jártunk és hazahoztunk ötleteket, tudást, működési elveket. Nem a mi érdemünk ezek eredménye, csupán alkalmasak voltunk arra, hogy elhozzuk Romániába és elfogadtassuk. Ez egyféle hőskor volt.
– A Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyik legnépszerűbb tanára vagy, a diákok imádnak. Mi a titkod? Hogyan tudod megtalálni a hangot a kütyükön felnőtt generációval?
– A mostani generáció nem jobb vagy rosszabb, mint az előzők voltak, mindössze más, nagyon más. Ha meg tudod találni a nyelvet, stílust, amin értenek és kommunikálnak, működik a kapcsolat.
Valójában érdeklődők és tanulnak, jó készségű és kapacitású diákok, viszont sokkal gyorsabbak: élményközpontú tanítást és instant visszajelzést kérnek. Vizuálisak, képekben gondolkodnak, és vizuális szemléltetés által tanulnak a legjobban. Ez kihívás, hiszen az egyetemi előadás nem látványbemutató, sokszor magvas szakmai tudást kell átadni, ezért a frissülő tartalom mellett a kommunikációs stílusnak kell alkalmazkodnia. Szeretem ezt a kihívást, hiszen középiskolás korom óta trénerkedtem, sokáig az Európa Tanácsnál dolgoztam, majd hazai terepen. Képzési háttérrel érkeztem az egyetemi oktatásba, ahol azóta is cél a képzési technikák beemelése, adaptálása a felsőoktatásra, az elmúlt években már a diákok bevonásával. Ez is egy Z generációs sajátos elvárás.
– A diákok miatt teszed vagy magad miatt?
– Mindkettőért. Tartok az ismétlődés unalmától, ha repetitív a mondanivaló, eltunyulok. Úgy kell bemenni előadást, órát, tréninget tartani, hogy legyen benned a kis gyomorideg, az egészséges stressz, ami segít az összpontosításban. Ha ez nincs meg, abbahagyhatod ezt a foglalkozást.
Több ok miatt választottam az akadémiai pályát: szeretek a fiatalokkal dolgozni, kíváncsi vagyok, ugyanakkor rengeteg az új impulzus, ez edzésben tartja a szellemet.
Tudatos döntés volt, hogy diákokkal foglalkozzam, nagy elégtétel számomra már 18 éve. Az „ütközés” a fiatalokkal tudatosságra tanít, minden új 18–20-as generáció új tapasztalatot hoz.
– Kommunikációs, tárgyalási technikákat tanítasz, településmárkázással foglalkozol. Mitől lesz sikeres egy egyén vagy egy közösség?
– A márkázásban alapelv, hogy hozott anyaggal dolgozunk. Ha személyt márkázunk, az ő egyéniségére, kompetenciáira építjük fel az arculatot, különben nem működne. Ez történik a településeknél is: megnézzük, milyen alapvető értékei, erősségei, fejlesztési potenciálja van, ha erre építünk, és bevonjuk a közösséget, motivált lesz, mert róla szól. A saját eredmények felmutatása, közösségi elismerése jelenti a sikert.
– A BBTE szenátusának alelnöke vagy, ami az egyik legfontosabb egyetemi funkció. Miért vállaltad?
– Közösségi döntés volt. A szenátusban elsősorban a magyar tagozatot képviselem, emellett nagyobb horderejű adminisztratív projektekben vállalok szerepet. Folyamatos az építkezés a magyar tagozat és az egyetem szintjén is, jó a közösség és a viszonyok, most lehet hatékonyan dolgozni.
– Hogyan lehet összeegyeztetni ennyi teendőt, hogy néz ki egy napod?
– Muszáj volt időgazdálkodással is foglalkoznom, vannak szervezési technikák, amelyek segítenek. Előre tervezek: jövő nyárig be vannak tervezve az egyetemi programok, képzések, szabadságok. De a kora reggeli énidő is fontos, ebédszünetben edzésre járok. A délelőtt – ha nem terheli le az adminisztráció – kreatív-alkotó időszak, ilyenkor előadásokra készülök, tanulmányokat írok, olvasok. Igyekszem folyamatosan tanulni is, szakmán belül vagy új területekkel barátkozva. Listázok és prioritizálok, kezelem a halogatás gondolatát is. Típus vagy tartalom szerint tömbösítem a feladatokat, elkerülve a gyakori átállásokat, váltásokat. Szeretem például amikor a 6–8 óra előadásom egymás után következik, jobb a dinamikája még a legkésőbbi találkozásnak is.
– Hogy bírod?
– Megszoktam, egy napos képzést vagy napi 6–8 óra előadást meg tudok tartani amfiteátrumban, mikrofon nélkül is. Felpörget, érzem, flowban vagyok, még ha a tartalom vagy az előadás nyelve változik is közben.
Sokat vívódtam a perfekcionizmussal, közben rájöttem, mit kell működőképesre elvégezni, és mikor kell a nagy energiát igénylő finomhangolásokat elvégezni.
Ilyenek az előadások vagy a portfólió-projektek – például városmárkázás –, ezekre odafigyelek a komplexitásuk miatt is, de azt szeretném, a közösség szeresse, elfogadja és büszke legyen rájuk.
– Korábban mindenhol száz százalékosan akartál teljesíteni?
– Igen, és a perfekcionizmus után jött a control freak (irányításmánia) periódus, azon is túl vagyok. Megtanultam, miért nem szükséges mindent szabályozni és követni, mikor kell átadni vagy elcserélni feladatokat. Ha mindig én végzek valamit, a többieknek esélyük sincs megtanulni vagy újat kipróbálni. Emellett meg kellett tanulnom, hogy lehet segítséget kérni vagy szabad látványosan elbukni dolgokat, hiszen a kudarcból is lehet tanulni és felállva tovább menni. Sokat termett ez az elmúlt húsz év.
– Volt olyan, hogy segítséget kellett kérni?
– Előre tervező típus vagyok: látom a projektet, a lépéseket, tudok készülni, ezzel is próbáltam csökkenteni a segítségkérést. De az igazán szép és bonyolult projektek speciális tudású vagy kompetenciájú munkatársakat kérnek, segítünk és segítenek nekünk, biztosítva a szinergiát, a projekt fluiditását. Ez a háttér segít most, a Z generációval dolgozva, ahol a tanulási folyamat ritkábban egyéni, a munkát közösen végezzük, a csoport tagjai pedig egymástól, valamit a többi csoporttól is tanulnak, folyamatosan használnak külső, online forrásokat. Az egyirányú tanártól a diák felé irányuló információátadás nem hatékony, emiatt amit a képzések már rég tudnak, mára a felsőoktatás részévé vált. A közreműködés közösségi, gazdasági és oktatási szinten is szervezési elv kell legyen.
Nincsenek már magányos hősök, akik egyedül felépítenek egy rendszert, megnyerik a forradalmat. Hálózatban élünk, ahol a viszonyok erőssége határozza meg a teljesítményt.
– A járvány elején mindenkinél felborult a napi rutin. Hogyan sikerült túlélni?
– Az egyetemen szó szerint egyik napról a másikra át kellett állni az online oktatásra, az új platformoktól és módszerektől kezdve a diákok pszichés állapotáig mindenre kellett figyelni. A két év alatt munkarekordot döntöttem, napi effektív 10–12 munkaórával, ami már kiégés veszélyével fenyeget. Nem kivételes a helyzetem, a kiégés mára már társadalmi jelenség lett, a kérdés, hogy felismered-e, felvállalod-e és hajlandó vagy-e tenni ellene valamit.
– Akkor jöttél rá, mennyire fontos az énidő?
– Mindig szempont volt, de a járvány alatt felértékelődött a fontossága. Hiszen
a cél nem a munka és a túlélés kellene legyen, hanem olyan minőségi élet, ahol megmarad a személy és a család integritása.
Ehhez kellett eszközöket keresni, nálam pedig bevált a reggeli énidő, a mindennapi edzés, szocializálás, közös programok. Túl gyakran láttam, hogy valaki reggel felkel, beesik a számítógép elé, ugyanott tölti a szabadidejét is filmekkel vagy a képernyő előtt, este pedig beesik az ágyba. Hosszú távon ez nem fenntartható.
– De időben észbe kaptál...
– Ki kellett találni, hogyan tudok segíteni magamon. Nemhiába az alkalmazkodókészség a legkeresettebb kompetencia most a piacon, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, ahogy a világjárványra sem számítottunk. Ha van egy új helyzet, találnunk kell egy megoldást, egy modellt, hogy ki tudjunk hozni egy minőségi életet a helyzet adta lehetőségből. Kényszerből, de megtanultuk, hogyan éljük túl a bezártságot, hogyan dolgozzunk otthonról, mindez jelzi, átrendeződik a világ. A fiatalabb generációk tudatosabbak az életvitelt illetően, bár tapasztalatuk kevesebb egyelőre, például az énidő szükségességét is a Z generáció fogalmazta meg.
– Apropó énidő: nagy utazó vagy, különleges úticélokkal. Hogyan választod ki ezeket?
– A titka a hosszú bakancslista. Körülbelül húsz hely szerepel rajta, öt rövid listás, így mikor utazást tervezünk, azt nézzük, éppen melyik elérhető. Öt éve Sri Lankára szerettünk volna menni, de nagyon drága volt a repülőjegy, viszont találtunk negyedannyiért Japánba, ami szintén bakancslistán volt. Bár ősszel mentünk és nem cseresznyefa-virágzáskor, fantasztikus volt. Így jártunk 2019-ben Peruban: a párom Kolumbiában volt szakmai úton, gondoltuk, ha már ott van, legyen a nehezebben elérhető Dél-Amerika a cél, utazzuk körbe Perut. Találkoztunk a reptéren és csodálatos három hetünk volt. A bakancslista hosszú, készülök a helyekből, és ha ez van fókuszban, kezdem látni a lehetőségeket, beszélgetek utazókkal vagy ottaniakkal, jobb döntéseket lehet hozni, de számítok az említett alkalmazkodókészségre is.
– Miért fontos számodra az utazás?
– Vonzanak a különböző közösségek és kultúrák, izgalmas megérteni a belső működésüket. Közel száz országban tartózkodtam hosszabb ideig, a slow turizmust kedvelem, a hotelekben tartott hétvégi konferenciákat nem számolom, az csak kóstoló lehet.
Pár hetet töltve valahol, látom a helyiek életvitelét, gondolkodását, számomra izgalmas és hasznos. Vannak működő mechanizmusaik, amit át lehet venni, ahogy a tudományterületek is importálnak egymástól modelleket.
Nemrég jöttünk haza Andalúziából, nekik például, akárcsak az araboknak, sok jó praktikájuk van a hőség elviselése, de ugyanúgy izgalmas a családok belső dinamikája is. Érdekes a kultúra, gondolkodásmód is, sok a közös érték, ezekkel ismerkedni igazi élmény.
– Tehát nincs kedvenc, hanem mindenhol megpróbálsz összeszedni valamit?
– Mikor megkérdezik, melyik a legjobb hely, ahol voltam, visszakérdezek: milyen szempontból? Hol lehetett igazán túrázni? Peruban az Inka Ösvényen, ahol dzsungelben alszol és másnap mész tovább. Hol ettem a legjobbakat? Valószínűleg Olaszországban. Hol volt a legtöbb wow-élményem? Ausztráliában, mert bár ismerős angolszász kultúra, a mindennapjaik nagyon másak, sokkal logikusabbak. Vannak kedvenc helyeim, ahová visszajárok, de még több olyan, ahová el szeretnék jutni.
– Nem csak utazol, fesztiválozni is jársz...
– Ahogy az utazásnál, itt is mindenevő vagyok, próbálom megtalálni a számomra vonzót egy stílusban vagy előadóban. Általában célzottan megyek, tudom, kit akarok meghallgatni és milyen élményt szeretnék megélni, de nyitott vagyok az új tapasztalatokra is. Túl kellett lépni az olyan megjegyzéseken, hogy: „Jaj, ebben a korban, státusban, hogy engedheti meg magának?” Egyszerűen: a megfelelő környezetben, egy pohár borral vagy gintonikkal, a párommal és a baráti társasággal, akikkel jól érzem magam. Mindaddig, amíg nekem élmény, a normák nem sérülnek, úgy gondolom, helye van.
– Szereted és keresed a kihívásokat. Most épp mi a kihívás?
– Útkeresési fázisban vagyok, sokkal tudatosabban szeretnék élni, és a munkatempót is vissza akarom fogni. Szakmai kihívást keresek és meg is találtam: a digitális világhoz kötődik, ugyanakkor az oktatáshoz és a szakmámhoz, a kommunikációhoz, márkázáshoz is, ebben szeretnék fejlődni. Később merek majd többet mondani, de úgy gondolom, újabb érdekes időszak előtt állok.
Fotó: Bíró István, Kádár Magor archívuma
korábban írtuk
Pál Tünde: Akkor vagy igazán hiteles, ha mindig ugyanazt képviseled
Románia egyik legjelentősebb építkezési cégének, a KÉSZ Romániának a gazdasági vezetője, nőként áll helyt egy férfiasnak számító iparágban. Pál Tünde ide vezető útját a fokozatos felfelé lépegetés jellemezte: húsz éve titkárnőként kezdett a vállalatnál. A két évtized tapasztalatairól, sikerekről és nehézségekről kérdeztük. (Cikkünk a Nőileg magazin 2022. augusztusi lapszámában jelent meg.)
